Tizenhat éves, és most tanul köszönni - hol csúszott el a nevelés?

Tizenhat éves korban kezdjük tanítani a gyereket arra, hogy belépéskor illik köszönni. Addig valahogy nem volt fontos.

Ennek a helyzetnek van neve, és a rádióbeszélgetés vendége meg is adta: elkésett nevelés. Molnár József lelkész szerint ez jellemzően akkor jön, amikor a korábbi próbálkozások kudarcba fulladtak, vagy nem volt nevelés, és a szülő egy élethelyzetben hirtelen rájön, hogy itt valamit nagyon elrontott.

Hogy hol csúszott el, ahhoz végig kell menni azon a négy elven, amit a vendég felsorolt. Mind a négyről elmondta, hol a korlátja, és az első mondata a legfontosabb: elvek vannak, de egyikről sem mondta még senki, hogy ez a befutó.

 

Az első: a tilalomfás, tekintélyelvű nevelés

Ez az, ahol a mondat úgy kezdődik, hogy ne csináld, ne tedd.

A vendég képe a közlekedési tábla: a tilalomfa eligazít, megmutatja, melyik utcába nem kell behajtani. Az elv abban bízik, hogy ha ezeket jó helyre tesszük, és jól közvetítjük a tartalmukat, akkor a gyerek idővel magától is szociális lesz.

A korlátja egyetlen mondat: van olyan személyiségű gyerek, akire minden hat, csak éppen a tiltás nem. Aki már kiskorában sem tűri, hogy tilalmak közé szorítsák, annál ez az elv nem ér célt, akármilyen következetesen alkalmazzák.

 

A második: a példaadó nevelés

Itt a szülő vagy a pedagógus azt gondolja, hogy eléli a gyereknek, hogyan kell megoldani egy problémát vagy kezelni egy konfliktust, és ez majd átragad rá.

A vendég ezt szó szerint tévképzetnek nevezte, és meg is mondta, miért.

Mert a gyerek már öt-hat évesen is eldöntheti, hogy ő nem úgy akarja csinálni, ahogy az apja vagy az anyja. Nem szeretetlenségből: egyszerűen nem egyezik a személyiségével, a gondolkodásmódjával. A példa ott van előtte, és pontosan azért veti el, mert az másé.

 

A harmadik: a szabadelvű, majd nevelődik magától

Ettől az elvtől, a saját szavaival, égnek áll a haja.

Az érve egy kép: egy tóból a gyerek a saját hajánál fogva nem tudja kihúzni magát. Valakinek ki kell mentenie, tehát magától nem nevelődik senki.

Ugyanakkor a jó oldalát is kimondta, és ez az a rész, amit érdemes pontosan érteni. A gondolat szép: a gyerek a saját érdeklődéséből összeszedi, ami a világban van, átszűri magán, és az arany az alján marad. És vannak intézmények, ahol iskolai keretek között alkalmazzák ezt az elvrendszert, részben vagy egészben, és a visszajelzés az, hogy a gyerekek stresszmentesen és pozitívan fejlődnek.

Amit a vendég ehhez hozzátett: azt nem tudjuk, hogy minden területen-e. És itt van a lényeg: egy gyerek lelki fejlődése a legfontosabb, de az, hogy szociálissá váljon, hogy tudja, mi illik és mi nem, magától nem fog menni.

 

A negyedik: az elkésett nevelés, ahol a cím kérdése eldől

Ez az, amivel ez a cikk kezdődött: tizenhat éves korban kezdjük tanítani a gyereket arra, hogy belépéskor illik köszönni.

A vendég szerint ez jellemzően akkor jön, amikor a korábbi elvek kudarcba fulladtak, vagy nem volt nevelés, és a szülő egy élethelyzetben rájön, hogy itt valamit nagyon elrontott. Ilyenkor pedig jellemzően rossz módon próbálja pótolni.

A következménye nem marad a családon belül. A szülő és a gyerek nem érti egymást, az egyik balra, a másik jobbra, és ebből sértődés lesz. Utána a kortársakkal is megromlik a kapcsolat, és egy sor további probléma keletkezik.

 

A felnőtt szabadság, ami nem az

A beszélgetés legerősebb gyakorlati része nem a gyerekekről szólt.

A gyerek arra vágyik, hogy majd ha nagy lesz, azt csinál, amit akar. A felnőtt viszont tudja, hogy ez nincs így: van munkaidő, van főnök, vannak kollégák és kötelezettségek, és amiről tényleg maga döntheti el, az az életének egy kis része.

Ebből jön a következtetés, amit a vendég levont: ha valaki nem tanulja meg, hogyan formálja a saját arcára ezeket a kényszereket úgy, hogy közben megtalálja magát bennük, annak felnőttként lesz nehezebb.

 

A válasz, amit a végén adott

A vendég nem választott a négy elv közül, és ezt nem kitérésnek szánta.

Azt mondta, hogy önmagában egyik elv sem való semmire, mert a nevelésben legalább ketten vagyunk: a nevelő és a nevelt. A nevelő személyisége és a nevelt személyisége együtt dönti el, hogy melyik kérdésben melyik elv szerint érdemes haladni.

Vagyis a kérdés nem az, hogy melyik elv a jó, hanem az, hogy melyik mikor.

 

Mit tanulhatunk ezekből?

Aki egyetlen elvet választ, és ahhoz következetesen tartja magát, az nem szigorú és nem engedékeny. Egyszerűen csak nem arra a gyerekre figyel, aki előtte van.

És ha ezt valaki komolyan veszi, akkor a saját nevelési elvéről sem azt kell kérdeznie, hogy jó-e, hanem azt, hogy hol van az a terület, ahol nem működik.