Öngyilkos gondolatok: mire figyeljen a környezet?

Molnár József lelkész szerint látható jelei általában nincsenek, ezért azt vettük végig, mit vehet mégis észre a környezet, és hova fordulhat segítségért.

Az adás elején olyat kértem a hallgatóktól, amit még soha. Megkértem azt, akit a téma érzékenyen érint, hogy most kapcsolja el a rádiót.

Ezt a cikket is ugyanazzal kezdem. Nincs benne szó arról, hogy ez hogyan történik, és nincsenek benne adatok sem erről. A végén viszont ott van egy telefonszám, amit a nap 24 órájában lehet hívni, és ingyenes.

Amiről szó van, az a másik oldal. Hogy mit vehet észre az, aki egy ilyen ember mellett él, és mit tud kezdeni azzal, amit észrevett.

 

Utólag mindenki ugyanazt mondja: csendes volt

Molnár Józseffel abból indultunk ki, ami minden ilyen esetnél megtörténik. Amikor valaki körül bekövetkezik a tragédia, és néha már a televízió kamerája is ott van, akkor a környezet sorolni kezdi: olyan csendes volt, kedves volt, visszahúzódó volt.

Megkérdeztem tőle, hogy akkor ennek látható jelei nincsenek. Azt válaszolta, hogy nagyon látható jelei általában nincsenek. Aki ezt megteszi, az jellemzően nem olyan életet él, amelyben ki akarna tűnni. És hozzátette azt is, amit a környezet szokott magának mondani: hogy nem ismertük fel, hogy ez az ember alapvetően depressziós volt.

Innen indul ez a cikk, és nem ennek az ellenkezőjéből. A jelek tényleg csendesek. Pontosan ezért nem derülnek ki maguktól. Aki egy csendes jelet akar észrevenni, annak kérdeznie kell.

Egy dolgot pedig itt tegyünk le. Ez a cikk nem arról szól, hogy ki hibázott. Nem a családé a felelősség, és nem is a háziorvosé. Egy kérdésről szól, amit nehéz kimondani, és amit meg lehet tanulni kimondani.

 

A fel nem ismert depresszió az előszoba

A vendégem egy képet használt erre, és ez az ő képe: a fel nem ismert depresszió az előszoba. Azért tette bele a „fel nem ismert” szavakat, mert a felismert depressziót látjuk, és kezelni is tudjuk.

A szakmai háttér ezt megerősíti. Az Egészségügyi Világszervezet ténylapja szerint a világon évente 727 ezer ember hal meg öngyilkosság következtében, és a mentális zavarok, különösen a depresszió és az alkoholprobléma, összefüggése az öngyilkossággal jól megalapozott. Ugyanez a ténylap azt is kimondja, hogy a korábbi öngyilkossági kísérlet fontos rizikótényező.

A hazai szakmai irányelv ezt számmal is megadja. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának a felnőttkori öngyilkos magatartás felismeréséről szóló szakmai irányelve szerint az öngyilkosságban meghaltak 40-45 százalékának volt már legalább egy korábbi kísérlete. Ebből egy gyakorlati dolog következik a környezetre: a régi, akkor „komolytalannak” tűnő kísérlet nem lezárt ügy.

Az adásban azt is megbeszéltük, hogy ez mekkora kört érint. Erre az Egészségügyi Világszervezet 2023-as adata a legfrissebb: a világon csaknem minden hetedik ember, 1,2 milliárd ember élt valamilyen mentális zavarral, és közülük 322 millió depresszióval. Vagyis sokkal több emberről van szó, mint amennyit gondolnánk.

A vendégem lelkész és lélekgyógyász, nem pszichiáter. A depresszió felismerésének szakmai része ezért nem az ő szakvéleménye, hanem a fenti forrásokból van. Ami az övé, az a lelki keret, az előszoba képe, és az, hogy a jelzést meg kell értenie annak, aki a közelben van.

Egy adat a férfiakról viszont idevaló, mert tartozik hozzá egy teendő. Az adásban megkérdezte tőlem, szerintem a befejezett öngyilkosságok hány százalékát férfiak követik el, és rátippeltem a hetvenre. A Központi Statisztikai Hivatal adatsora szerint 2020-ban százezer férfi lakosra 28, százezer nőre 8 ilyen halálozás jutott, vagyis a férfiak arányszáma közel négyszerese volt a nőkének. A szakmai irányelv az okok közt azt is megnevezi, hogy a férfiak több alkoholt fogyasztanak, és ritkábban kérnek segítséget. Ez utóbbi az, amin a környezet tud változtatni.

 

A találkozás megtörténik, a kérdés ritkán hangzik el

Itt van az a pont, ahol a legtöbbet tudunk tenni, és ez az egész beszélgetésből a legfontosabb.

A hazai szakmai irányelv kimondja: az öngyilkosságban elhunytak döntő többsége felkeresi az egészségügyi ellátás valamely formáját élete utolsó hónapjaiban. Vagyis a találkozás nem marad el. Ott van az ember a rendelőben, a munkahelyen, a családi ebédnél.

Ugyanez az irányelv azt is leírja, hogy mi marad el helyette. A szándék néha kimondott, de gyakori a közvetett jelzés, és az ilyen közlés „nem mindig könnyen érthető, és gyakran elkerüli a klinikus figyelmét”. Majd egy mondattal odateszi, hogy sokszor az egészségügyi személyzeten múlik, rákérdez-e az ilyen információkra.

És van benne egy adat, ami a környezetre szól. Egy idézett metaanalízis szerint az öngyilkosságban elhunytak közel fele közölte, közvetlenül vagy közvetve, a szándékát a környezetével: családtagokkal, barátokkal, az ellátásban dolgozókkal.

Ezt érdemes kétszer elolvasni. Nem arról van szó, hogy semmi nem látszott. Arról van szó, hogy a jelzés megtörtént, csak nem állt össze.

 

Amit kívülről észre lehet venni

Tünetlistát nem írok ide, mert attól csak mindenki magát és a szeretteit fogja keresni benne. Két dolog viszont a környezet számára is megfogható, és mind a kettő a szakmai irányelvben áll.

Az első a kimondott reménytelenség. Az irányelv szerint a rövidített Beck Reménytelenség Skálának éppen az a tétele bizonyult az öngyilkos viselkedés jó előjelzőjének, hogy „Úgy látom, hogy a jövőm reménytelen és a helyzetem nem fog változni”. Ez nem szakszó, hanem egy mondat, amit egy ember ki szokott mondani a konyhában is. Érdemes meghallani.

A második furcsább, és pont ezért nem tudja a környezet. Az irányelv szerint megtévesztő lehet az a nyugalom, ami a döntés után következik, mert paradox módon pillanatnyi higgadtságot és a belső feszültség enyhülését hozza létre. Vagyis a hirtelen megnyugvás nem mindig jó hír. Aki hetekig rossz volt, és egyik napról a másikra békés lett, azt nem lezárt ügyként kell elkönyvelni.

Ugyanez az irányelv azt is leírja, hogy az öngyilkosságra készülők gyakran hangot adnak az élni vagy meghalni döntéssel kapcsolatos erős kettősségüknek, csak a környezetükben lévők ezt gyakran mégsem veszik észre. Tehát az ambivalencia az, ami kihallható: ugyanaz az ember egyik mondatában tervez, a másikban elintézi magát.

A gyakorlatban négy kérdés segít eldönteni, hogy mire figyeljünk. Mi változott hirtelen? Mióta tart? Szűkül-e tőle az élete, kimaradnak-e a kapcsolatai és a szokásai? És volt-e korábban kísérlet?

 

Meg lehet kérdezni, és meg is kell

Megkérdeztem a vendégemtől, hogy ha valaki észrevesz egy ilyet, akkor kihez forduljon. Azt válaszolta, hogy erre nincs egy válasz, mert attól függ, milyen kapcsolatban van azzal az emberrel, mit vett észre, és mit tart a saját megítéléséről. A környezet a legjobb figyelem mellett is túlértékelhet valamit, vagy mást láthat bele.

Aztán viszont kimondta azt is, ami ennek a cikknek a lényege: nagyon sokszor a környezet hatására indul el valaki abban az ügyben, hogy neki segítség kell.

Hogy a kérdést fel lehet-e tenni, arra a hazai szakmai irányelv válaszol, és nem kerülgeti. Azt írja, hogy az élni vagy meghalni kettősségéről szóló beszélgetés felhasználható a beteg kezelésre motiválásában és az öngyilkossági folyamat feltartóztatásában, és hogy ha ez a kettősség, valamint a jelzés nem kerül felismerésre, akkor a beteg élete kerül veszélybe. A szakmai eljárás tehát maga is a kérdéssel kezd.

Amit a környezet tud tenni, az ettől nem több és nem bonyolultabb. Rákérdez, egyenesen. Végighallgatja, erkölcsi érvek nélkül. Nem hagyja egyedül. És segít időpontot kérni, mert a legnehezebb az a telefonhívás, amit az ember magáért nem tud elintézni.

Van még egy dolog, amit a környezet meg tud tenni, és a szakmai irányelv is kimondja. Ha valakiért komolyan aggódunk, érdemes csökkenteni a hozzáférését a veszélyes eszközökhöz, például az otthon tárolt nagyobb mennyiségű gyógyszerhez. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának szakmai irányelve szerint a biztonságos otthoni környezet, amelyben az öngyilkosság eszközei nem, vagy csak korlátozott mértékben hozzáférhetőek, „elengedhetetlen az öngyilkosság megelőzésben”, és a hozzáférés korlátozását a családtagok rendszeres figyelme mellett alapvető megelőző intézkedésnek nevezi. Ezt viszont nem egyedül és nem a másik háta mögött kell elintézni, hanem a segítségkéréssel együtt: megbeszélve azzal, akiért aggódunk, és azzal a háziorvossal vagy szakemberrel, akihez az időpontot kérjük. Az irányelv is azt írja, hogy a családot be kell vonni, és hogy a családtagoknak tisztában kell lenniük a kockázatokkal. Önmagában az elzárás nem megoldás. Egy megkezdett segítségkérés mellett viszont az egyik legkézzelfoghatóbb lépés, ami a környezet kezében van.

Az adás végén a vendégem arról beszélt, hogy mi az, ami ebben a legtöbbet segítené. Az, ha a mentális problémáról lehet beszélni egy társadalomban. Ha az nem egy olyan bélyeg, ami kidob valakit a családjából, a munkahelyéről, és elfordítja tőle a barátait. Ha a jelzéseit megértik azok, akiknek ezt meg kell érteniük.

 

Hova lehet fordulni?

A Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének száma a 116-123. A nap 24 órájában hívható, minden belföldi hálózatról térítésmentesen. Ugyanez a szám a hazai szakmai irányelvben is ott áll, és e-mailben is lehet írni nekik a nemvagyegyedul116123@gmail.com címre, ahol 72 órán belül válaszolnak.

Mellette a háziorvos az a pont, ahova időpontot lehet kérni, és ahol a továbbküldés elindítható.

Ha valaki közvetlen veszélyben van, akkor az a 112.

A műsor végén a vendégem azt kérte a hallgatóktól, hogy ne csak nézzenek, hanem lássanak is. Ennél jobb mondattal nem is lehetne zárni.

Ez a mondat pedig ebben a formában eldönthető. Ha most eszébe jutott valaki, akiért hónapok óta aggódik, akkor azt ne a következő családi ebédre tegye el. Kérdezze meg tőle, hogy van. És utána kérdezze meg másodszor is, mert az első válasz általában az, hogy jól.