Amit először észreveszünk valakin, az nem a kora

Az öregedés jelei nagyobb részben szociális szerepről szólnak, mint biológiáról, és éppen ezért van rajtuk mit alakítani.

Az adásba egy hallgatói mondat hozta a témát, és úgy hangzott, hogy nagyon öregszem, de nem szívesen beszélek róla.

Ismerős mondat. A baj vele az, hogy ha nem beszélünk róla, attól még nem múlik el. Csak magunkra maradunk vele.

 

Én a ráncokat mondtam, és tévedtem

Amikor a vendégem megkérdezte, mit veszünk észre elsőként valakin, ha meg kell tippelnünk a korát, rávágtam, hogy a ráncokat meg a kopaszodást.

Nem azt.

Elsőként a ruházatot vesszük észre. Azt, hogy valaki öregesen, szürkében, kevésbé divatosan öltözik, mert az öregek általában ilyenek. Utána jön a tartás és a tónus: hogyan ül le valaki, hogyan áll fel, milyen a járása.

Ezen gondolkodtam a leginkább az adás után. Mert ha az első két dolog, amiből valakinek a korára következtetünk, a ruhája és a tartása, akkor az öregedés jóval kevésbé biológia, mint hittem.

 

A biológiai magyarázat igaz, csak keveset mond

Kézenfekvő azt mondani, hogy a szervezet a születéstől kezdve folyamatosan változik, és ez a változás egy irányba tart.

Ez igaz. Csak épp egy újszülöttre senki nem úgy néz, hogy elkezdett elmúlni. Úgy nézünk rá, hogy elkezdett élni.

A hétköznapokban sem így mérjük. Az emberek számára az öregedés nagyobb részben szociális szerep, mint biológiai folyamat: nem azt figyeljük, mi történik valakinek a sejtjeivel, hanem azt, hogyan viselkedik.

 

Az izom ott fogy, ahol a ruha nem takarja

Van azért ennek testi része is, és az sem véletlenül ott látszik, ahol.

Ötven év fölött, rendszeres fizikai igénybevétel nélkül az izomzat érezhetően veszít az erejéből. Ez pedig pontosan azokon a felületeken tűnik fel, amiket a ruha nem takar: a kézen, a járáson, a testtartáson.

Vagyis amit korként olvasunk le valakiről, az részben az, hogy mennyit mozgott az elmúlt tíz évben.

 

A betegség és az öregség két külön szó, mi mégis egynek használjuk

A köznyelvben szinte szinonima a kettő. Pedig nem járnak szükségszerűen kéz a kézben.

A mozgásszervi panaszok, a demencia, a csontritkulás, a szív- és érrendszeri betegségek gondolatban mind az idős korhoz tapadnak, miközben egyre gyakrabban jelennek meg fiatalabbaknál is. Ha valaki beteg, az nem az életkora bizonyítéka. És ha valaki idős, abból nem következik, hogy beteg.

Ugyanez áll a feledékenységre, ami mára gyűjtőfogalom lett, és sokan magukra veszik. Aki hatvanévesen panaszkodik rá, arról viszont gyakran kiderül, hogy negyvenévesen sem jegyezte meg pontosan a kollégái nevét. Az nem az öregedés jele volt, hanem az ő emlékezetének a működése.

 

1979-ben nyolc férfit visszavittek húsz évvel, és megmérték őket

Erre a kísérletre én csak halványan emlékeztem, a vendégem tudta pontosan.

Ellen Langer harvardi pszichológus 1979 szeptemberében nyolc, hetvenes éveiben járó férfit vitt el egy new hampshire-i kolostorba, egy hétre. A helyszínt úgy rendezték be, mintha 1959 lenne: korabeli újságok, rádióműsorok, bútorok, és a résztvevőkről a húsz évvel korábbi fényképeik álltak ki. Tükröt nem tettek ki.

A hét végén megmérték őket. Javult a tartásuk, a kézügyességük, a szorítóerejük, és javulást mértek a látásukban, a hallásukban és a memóriájukban is.

 

Ezt a kísérletet viszont soha nem közölte lektorált folyóirat

Ezt oda kell tenni mellé, mert enélkül többet állítanánk, mint amennyit tudunk.

Langer a könyveiben írta meg, és a szakmában épp ezt szokták felróni neki. Világhírű, sokat idézett, de nem az a fajta bizonyíték, amire egészségügyi döntést lehet alapozni.

Ettől még van benne valami, amin érdemes elgondolkodni: a résztvevők nem gyógyszert kaptak, hanem egy környezetet, ami nem idősként bánt velük.

 

Amit ez mond, és amit nem

Nem azt mondja, hogy a hozzáállás visszafordítja a biológiát. Nem azt, hogy aki fiatalnak érzi magát, azon nem fog az idő.

Azt mondja, hogy abból, amit öregedésnek látunk, egy rész nem az évekből jön, hanem a szerepből, amit felveszünk hozzá. Abból, hogy hogyan öltözünk, hogyan mozgunk, mit várunk el magunktól, és hogy elhisszük-e azt, amit a környezetünk sugall arról, milyen egy hetvenéves.

Ezt a részt lehet alakítani. A többit nem.

 

Van, aki tudatosan csinálja

Azt a mondatot, hogy mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, én a műsor egyik vendégétől hallottam először, és sokáig szólásnak vettem.

Az adás után máshogy hallom. Nem arról szól, hogy hazudjunk magunknak a korunkról. Arról szól, hogy a szerep, amit felveszünk, nem kőbe van vésve, és a legtöbb elemét mi magunk állítjuk be reggelente, amikor felöltözünk.

Visszatérve a kezdő mondathoz: az a baj a hallgatással, hogy közben a szerep magától is felépül. Aki nem beszél róla, az nem megkerüli az öregedést, hanem átveszi róla azt a képet, amit készen kap.

Az öreg és az idős nem ugyanaz a szó. Az egyik állapot, a másik ítélet, és a kettő közül csak az egyiket szabják meg az évek.