Digitális autizmus: a jeleket érdemes komolyan venni

Kemecsei Dóra pszichológussal arról beszélgettünk, mit lát a szakember a tablet mellett felnövő kisgyerekeken, és mit mond pontosan a WHO ajánlása a képernyőidőről.

Egy wellness hétvégén ültünk a párommal, a gyermekemmel és a vejemmel az étteremben, amikor nem tudtam nem észrevenni a szomszéd asztalt. Fiatal család, apró gyerekekkel. A gyerekek csak akkor voltak hajlandóak enni, amikor eléjük került a tablet vagy a telefon. Amikor nem kapták meg, sírtak, cirkuszoltak, harcoltak érte.

Nekem az volt a riasztó, hogy a szülők is a kijelzőt nézték. És mielőtt bárkit minősítenék: nálunk is ott volt a telefon az asztalon, mi az ételeket fényképeztük. Ez adta az ötletet a mai adáshoz.

A rovatban Kemecsei Dóra pszichológussal korábban a nagyobbakról beszélgettünk, a kamaszok figyelméről. Most a kicsikről van szó, és itt másról szól a történet.

 

Az étteremben a tablet csend, de csapda

Megkérdeztem tőle egyenesen, hogy jól van-e ez így. A válasza egy szó volt: nincs.

A tablet szerinte kézenfekvő megoldásnak tűnik, mert csend lesz tőle, és nem sír a gyerek. Valójában csapda, mert a gyerek így nem tanulja meg kezelni az unalmat, a türelmetlenséget és a várakozást.

Az alternatíva nem a szigor, hanem a figyelem. Ki talál az étteremben több piros dolgot? Mi van a terítőn? A pszichológus szerint a gyerek nagyon jól tud alkalmazkodni, ha megkapja a szülő figyelmét, és kap valamit a kijelzőn kívül.

 

Mit jelent a digitális autizmus, és mit nem

Megkérdeztem, van-e erre szakkifejezés. Van: digitális autizmus. És az első dolog, amit Kemecsei Dóra hozzátett, pont az, hogy ez nem hivatalos orvosi diagnózis. Egy valós jelenségre hívja fel a figyelmet, de nem betegségnév.

A jelenség a következő. Ha egy kisgyerek túl sok időt tölt a kijelző előtt, és közben kevés az élő, valódi kapcsolat, a fejlődése lelassulhat vagy torzulhat. A tünetek pedig megtévesztően hasonlítanak az autizmusra: a gyerek nem néz a szemünkbe, nem reagál a nevére, nem beszél vagy csak nagyon keveset, nem játszik szerepjátékot, nehezen érti a társas szabályokat, és dührohama van, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné.

Ezt a két dolgot nem szabad összekeverni, és szerintem ez a beszélgetés legfontosabb mondata. A felsorolt jelek nem adnak diagnózist, se ebbe, se abba az irányba. Ha egy gyereken ezeket látjuk, azt nem a szülő és nem egy cikk dönti el, hanem a vizsgálat. A szakember azt is elmondta, hogy ez a fajta lemaradás az autizmussal ellentétben javítható és visszafordítható, szükség esetén szakmai segítséggel.

 

Nem zseni, hanem utánoz

Volt egy tévhit, amit magam vittem a beszélgetésbe: hogy a mai gyerekekben eleve ott van a tudás ezekről az eszközökről. A keresztlányom jobban kezeli a kütyüket, mint mi, pedig soha nem tanulta.

Kemecsei Dóra szerint nem erről van szó. A kisgyerek agya úgy működik, mint egy szivacs: elképesztő gyorsasággal másolja és utánozza, amit a környezetében lát. A húzás, a koppintás, a csippentés pedig látványos, vizuális, és azonnali visszajelzést ad, ezért nagyon hamar rögzül. Ez nem tudás, hanem utánzásos tanulás, és visszamutat arra, amit az étteremben láttam: a gyerek azt másolja, ami a felnőtt kezében van.

 

Amit az ajánlás pontosan mond

A vendégem a WHO ajánlására hivatkozott, és ezt megnéztem. Az Egészségügyi Világszervezet 2019 áprilisában adta ki az öt év alatti gyerekekre szóló ajánlását a mozgásról, az üléssel töltött időről és az alvásról.

A képernyőre vonatkozó rész ennyi. Egy év alatt a képernyőidő nem javasolt, és az egyéveseknél sem javasolt. A kétéveseknél legfeljebb egy óra, és ennél kevesebb a jobb. A három és négy éveseknél ugyanez: legfeljebb egy óra, kevesebb a jobb. Az ajánlás mindhárom korcsoportnál kiírja, hogy ha a gyerek ül, akkor a mesélés és a közös olvasás a javasolt elfoglaltság.

Vagyis a „két éves kor alatt semmit”, amit a pszichológus mondott, nem szigorítás, hanem pontosan az, ami az ajánlásban áll. Ő a tartalomra is adott szempontot: olyat nézzen a gyerek, ami a valós élet valós idejében történik, ne felgyorsított, tömény, hangos, vibráló mesét.

 

Melyik irányba hat? Erre van mérés

Itt jogosan felmerül egy kérdés: biztosan a kijelző okozza a lemaradást, vagy a lemaradó gyerek kap több kijelzőt, mert azzal könnyebb?

Erre van vizsgálat. Sheri Madigan és munkatársai 2019-ben a JAMA Pediatrics folyóiratban 2441 kanadai anya és gyerek adatait követték három ponton: 24, 36 és 60 hónapos korban. Azt találták, hogy a 24 és 36 hónapos korban mért több képernyőidő rosszabb eredménnyel járt a későbbi, 36, illetve 60 hónapos kori fejlődési szűrővizsgálaton, és nem fordítva. A módszer az egy gyereken belüli változást nézte, tehát nem azzal magyarázható, hogy az egyik család eleve más, mint a másik.

Egy dolgot a szerzők maguk is kiírnak: ez megfigyelésen alapuló vizsgálat, tehát irányt mutat, oki kapcsolatot nem bizonyít. A sorrendre viszont választ ad, és ugyanazt a sorrendet mutatja, amit a pszichológus a saját praxisából leírt.

 

Az unalomnak is van dolga

A beszélgetés egyik mondatán megakadtam. Nem kell félni attól, hogy a gyerek unatkozik, mert az unalomnak kreatív ereje van.

Az unalom hívja elő a fantáziát. A gyerek elővesz egy játékot, amivel már ezerszer játszott, és megnézi, hogyan tud még játszani vele.

Ebből jön az, ami a szülőnek nehéz. Aki odaadja a kijelzőt, az aznap a könnyebb utat választja, hosszú távon viszont nehezebb helyzetbe kerül, mert a gyerek pont azokat a készségeket nem szerzi meg, amikre később szükség lesz: a várakozást, és azt, hogy mit csináljon, ha unatkozik. Az iskolában lesz olyan tanóra és olyan rendezvény, ahol unatkozni fog, és nem lesz ott a telefon.

Megkérdeztem, jó dolog volt-e a telefon tiltása az iskolában. A válasza rövid volt: igen.

 

A kijelzőn nem a valóság van

A vége felé fogalmazta meg a legélesebben a különbséget a két világ között.

A tablet a mi kontrollunk alatt van. Mi döntjük el, mit nézünk, és azonnal kész választ kapunk. A valóság nem így működik: ott nincs minden a kontrollunk alatt, és ott kapcsolat kell hozzá, hogy történjen valami. A kijelző előtt a gyerek passzív szereplő. A játszótéren nem lehet az.

 

Amit én kipróbálok

Bízom benne, hogy a gyermekem megajándékoz majd unokával, és bevallom, a feleségemmel eddig abban egyeztünk, hogy mi leszünk a megengedő nagyszülők. Ezt a beszélgetés után újra elő fogom hozni otthon.

Kemecsei Dóra a saját gyerekéről azt mondta, hogy nem szeretne kőbe vésett szabályt, de igyekszik hat éves kor előtt nem beengedni a képernyőt az élettérbe, hat éves kor után pedig tudatosan megtanítani a használatát.

Hasonló témákra visszatérünk. A mostani beszélgetést fent meg lehet hallgatni.