Dopamin és a gyerekek: amit készen kap, azt nem tanulja meg elképzelni

Azt kérdeztem Dr. Mórik Gyulától, mikortól kell egy szülőnek erre figyelnie, és utánanéztem, mit mértek a mesekönyv, a diafilm és a rajzfilm különbségéről.

Ezen a héten a dopaminról beszélgettünk, és eddig a felnőttekről volt szó. A mai adást azzal kezdtem, hogy talán a hét legfontosabb témája jön, mert most a gyerekeinkről lesz szó.

Az első kérdésem az volt, hogy hány éves kortól kell egy szülőnek ezzel a problémával számolnia. A doktor úr válasza egy szó volt: azonnal. Utána hozzátette, hogy a legelején rontjuk el.

 

Ami készen van, az azonnal örömöt ad

A szerinte legelterjedtebb szülői hiba nem a szigor hiánya, hanem a kéznél lévő megoldás. Amikor úgy gondoljuk, hogy a gyereket le kell kötni valamivel, és olyat adunk a kezébe, ami készen van, tehát azonnali örömöt ad.

Egy hasonlattal tette világossá. Nem fogsz megtanulni főzni, ha bármikor be tudsz menni egy étterembe, és mindig megkapod azt, amit szeretnél. A gyereknél ugyanez a helyzet, mert az agy mindig a könnyebb utat keresi.

 

Mesekönyv, diafilm, rajzfilm

Innen jött a beszélgetés leghasznosabb része, és a doktor úr a saját gyerekkorával kezdte. Kockákból épült valami, az autó brummogott, a homokozóban tizennyolcféle játékot ki lehetett találni. Ha pedig valaki egy másik világba akart kerülni, akkor felolvastak neki egy mesét.

Aztán megjött az, amit ő dopamindoboznak nevezett: a diavetítő. Az már kivetítette a képet, alatta pedig ott volt egy rövid szöveg.

Itt mondta ki a lényeget. Neurológiailag nem ugyanaz könyvet olvasni a gyereknek és diafilmet vetíteni neki, mert a diafilm már könnyít az agy munkáján: nem kell elképzelnie a hősöket. A felolvasott Vitéz Jánost és Hollófernyigest el kellett képzelni. Azt is kimondta, hogy a következő lépés ennél rosszabb, vagyis amikor a gyerek kezébe adjuk a telefont vagy a tabletet egy mozgó filmmel.

Ennek a különbségnek van mérése. John S. Hutton és munkatársai, a cincinnati gyermekklinika kutatói 2019-ben a Brain Connectivity folyóiratban 27 óvodáskorú gyereket vizsgáltak, átlagosan majdnem ötéveseket. Ugyanattól a szerzőtől három hasonló, ötperces mesét kaptak, egyet csak hangban, egyet képes formában, egyet rajzfilmként, utána pedig megnézték, mennyit értettek meg belőle.

Az eredmény két részből áll. A megértés a hangos és a képes mesénél ugyanolyan volt, a rajzfilmnél viszont alacsonyabb. A hálózatok szintjén pedig a képes mesénél kevesebb teher jutott a nyelvi hálózatra, és erősebb lett a kapcsolat a képi hálózatok között, a rajzfilmnél viszont éppen a figyelmi, a nyelvi és a képi elképzelést végző hálózat közötti kapcsolatok gyengültek. A szerzők következtetése az, hogy ebben a korban a képes mesekönyv tűnik a legjobb választásnak, a rajzfilm pedig a puszta látás felé húzza a figyelmet.

Ugyanennek a kutatócsoportnak van egy korábbi mérése is: 2015-ben a Pediatrics folyóiratban 19 három és öt év közötti gyereknél azt találták, hogy akinél otthon többet olvastak, annál mese hallgatása közben aktívabbak voltak azok a bal oldali agyi területek, amelyek a jelentés kibontásával foglalkoznak. Ez a vizsgálat kicsi és összefüggést mér, nem oki kapcsolatot.

Két dolgot tegyünk hozzá a nagyobb méréshez is. Huszonhét gyerek vett részt benne, egyetlen alkalommal, és a három formátum mindenkinél ugyanabban a sorrendben jött, tehát a megértési különbségben a sorrend is benne lehet. A másik: ebben a mérésben nem a képeskönyv a veszteség, hanem a rajzfilm. A rovat néhány nappal korábban egy pszichológussal a kisgyerekek képernyőidejéről beszélgetett, és ugyanebbe az irányba jutott: az öt év alattiakra szóló nemzetközi ajánlás is a felolvasást nevezi meg annak, amit egy ülő kisgyereknek adni érdemes.

 

Mindenki ugyanúgy rajzolja le a Pokémont

A doktor úr egy képpel foglalta össze, mi a tét. Ha húsz gyerek lerajzolta Hollófernyigest, akkor az húsz különböző módon nézett ki. Ha ma azt kérjük, hogy rajzoljanak le egy Pokémont, akkor mindenki ugyanúgy rajzolja le, mert készen kapta.

Vagyis nem azt veszíti el a gyerek, hogy nézzen valamit. Azt veszíti el, hogy a saját gondolatai köré formálja a figurát. Ebből jött a tanácsa is, és ő maga mondta hozzá, hogy nem akar drasztikusan fogalmazni: három vagy négy éves korig szerinte készen kapott, mozgó történeteket nem is kellene látnia a gyereknek.

 

A Commodore 64, és hogy mi sem vagyunk jobbak

A beszélgetés legbecsületesebb része az volt, ahogy ezt magára is vette. Az ő idejében egy osztálytársuknál volt egy Commodore 64, és a gimnáziumi osztály egy része reggel iskola helyett odament, amíg le nem buktak, és az osztályfőnök meg nem fékezte az egészet.

A következtetése ebből az, hogy a mai nemzedéknél ők sem voltak jobbak. Csak őket ez a hullám később érte el, amikor az agyuk már fejlett volt, és sok mindent tudott. A gyerekeket most viszont fejletlen állapotban éri el, és szerinte ez a gyerek életét a lehetőségeiben megnehezíti.

 

Amit a gyors löket helyére tenni lehet

A megoldása nem tiltás, hanem csere. A gyors, pillanatnyi dopaminlöketet egy lassú, de folyamatos előrehaladás örömére kell lecserélni.

Ezt egy hétköznapi példával mondta el. A kihúzott listatételnek és az elolvasott oldalszámnak is van ilyen hatása, nem csak annak, hogy learattam egy virtuális répát. Az előző adásban pont erről a gazdálkodós játékról beszélt, a saját példájából.

 

Egy nap elektronika nélkül

A beszélgetés vége már inkább a felnőtteknek szólt. Azt kérte a hallgatóktól, hogy töltsenek el egy napot olyan lakásban, szobában vagy irodában, ahol nincs egyetlen elektronikus eszköz sem. Ha ez nehéz, akkor menjenek el egy olyan nyaralóba, ahol nincs áram és nincs térerő.

Hogy szerinte mi történik ilyenkor: kívülről nem jön inger, tehát onnan dopamin sem. Egy idő után pedig jönnek elő a saját gondolataink, egy három évvel ezelőtti emlék, egy régi vágy, minden, amit a hangos környezet elnyomott. És ami neki a legfontosabb volt: jönnek a megoldások olyan problémákra, amelyekre hónapok óta nem találtuk meg a választ.

A legélesebb mondata erről szólt. Úgy kezeljük a csendet, mint egy lyukat a fogban: be kell tömni. A csend ma már idegen érzés, sokan el sem tudnak aludni bekapcsolt tévé nélkül.

Két kérdést tett fel a végén, és ezekre nem is várt választ. Mikor hagyod gondolkodni az agyadat? Mikor vagy egyedül?

 

A hétvégén egy délutánt úgy töltök el, hogy a telefon nem lesz abban a szobában, ahol vagyok.

A két kérdés viszont velem maradt, a műsor pedig a jövő héten folytatódik. A teljes beszélgetés fent hallgatható meg.