Azt hittük, megvan a válasz. Aztán kiderült, hogy csak egy jelzőt néztünk oknak

A járvány idején volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, kezünkben a megoldás.

A kórházakban feltűnt valami. Azoknál a betegeknél, akik magasabb D-vitamin szinttel kerültek be, jobbak voltak a túlélési esélyek. Az összefüggés több helyen visszaköszönt, és a következtetés magától adódott.

Ha alacsony a D-vitamin szint, akkor adjunk D-vitamint. Logikus. Egyszerű. Olcsó. Csak éppen nem működött.

A Csak 10 perc augusztus 20-i adásában erről beszélgetett Szakács Tibor és doktor Mórik Gyula, és ez a történet a beszélgetés legfontosabb tanulsága.

 

Amikor a bizonyíték nem azt mondja, amit várunk

A megfigyelés valódi volt: az alacsony D-vitamin szint együtt járt a súlyosabb lefolyással. A pótlás viszont nem hozta azt, amit vártak tőle.

A beavatkozásos vizsgálatokat összegző elemzések nem tudtak egyértelmű előnyt kimutatni. Egy 2024-es összefoglaló, amely a vitaminkészítmények szerepét vizsgálta a COVID megelőzésében és kezelésében, úgy fogalmaz, hogy a D-vitamin hatásaira vonatkozó eredmények ellentmondásosak. (Sinopoli és munkatársai, Nutrients, 2024.)

Vagyis az összefüggés megvolt, az ok viszont nem ott volt, ahol kerestük.

Dr Mórik Gyula szerint a magyarázat máshol keresendő: a magasabb D-vitamin szint nagyrészt azt jelezte, hogy az illető többet tartózkodott a szabadban.

Ez a gondolat érdekes, és van benne logika. A D-vitamin nagy része napfény hatására képződik a bőrben, tehát a szintje valóban összefügg azzal, mennyi időt tölt valaki odakint.

Itt viszont érdemes megállni egy pillanatra, mert a következő lépés már nem következik magától.

Abból, hogy a D-vitamin a szabadban töltött idő jelzője volt, még nem tudjuk, hogy mi hatott a szabadban. Lehetett a napfény. Lehetett a mozgás, amit odakint végzett az illető. Lehetett a jobb általános állapot, ami miatt egyáltalán ki tudott menni. És lehetett mindegyik egyszerre.

A tanulság tehát erős, de pontosan addig tart, ameddig a bizonyíték.

Egy jelzőt néztünk oknak. Ez a rovatban nem először fordul elő: nemrég arról írtunk, hogy a gyomorfekélyt évtizedeken át a stressz betegségének hitték, miközben a legfontosabb tényezőt máshol kellett volna keresni. A hiba szerkezete ugyanaz. Csak a téma más.

 

A két autó az emelkedőn

Az adás legjobb képe egy hasonlat volt, és érdemes végigvinni.

Két autó halad egymás mellett a síkon. Egyformának látszanak. Ugyanolyan sebességgel mennek, egyikük sem akadozik, és ha csak ennyit látunk belőlük, semmi nem árulja el, hogy különböznek.

Aztán jön egy hosszú emelkedő.

Az egyik autó felmegy rajta. Melegszik a motor, de a hűtés bírja, és a másik oldalon ugyanúgy folytatja az útját. A másiknál viszont, amelynek már a síkon sem volt rendben a hűtése, a terhelés alatt kiderül, hogy mi hiányzik. Félreáll, kifut a hűtővize, és jó esetben egy idő után továbbmegy. Rossz esetben nem.

A hétköznapi élet a sík út. Egy súlyos fertőzés az emelkedő.

Ez a hasonlat pontosan azt magyarázza meg, amit sokan a járvány alatt nem értettek: hogyan lehet, hogy ugyanaz a betegség az egyik embert néhány nap alatt elengedi, a másikat pedig kórházba viszi. A különbség nem a betegségben van, hanem abban az állapotban, amelyben találja őket.

És a legfontosabb része a képnek az, hogy a síkon ez nem látszik.

 

A doktor saját története

Ezen a ponton az adásban elhangzott valami, ami ritka egy szakmai beszélgetésben.

Dr Mórik Gyula elmondta, hogy ő maga is kórházba került a COVID miatt. Akkor 140 kiló volt. Azóta 40 kilót fogyott, és úgy fogalmazott, hogy ha annak idején nem kezd életmódváltásba, ma nem biztos, hogy ott ülne a stúdióban.

Ehhez nincs mit hozzátenni. Egy orvos, aki a saját emelkedőjéről beszél, többet mond a témáról, mint bármilyen statisztika.

 

Ami ebből következik, és ami nem

Az adás ezután eljut a napfényig, és megemlít egy konkrét számot is: a 670 nanométeres, vörös tartományba eső fényt, amelynek a kutatások szerint kedvező hatása lehet a mitokondriumok működésére.

Ez valódi kutatási terület. A vörös fénnyel végzett kezelést, a fotobiomodulációt ma is vizsgálják, és a szakirodalomban leginkább lehetséges terápiaként jelenik meg, tehát ígéretes irányként, nem bevett gyógymódként. (Ao és munkatársai, Clinical and Experimental Ophthalmology, 2018.)

Ez a különbség fontos. Egy kutatási irány azt jelenti, hogy érdemes tovább vizsgálni. Egy gyógymód azt, hogy tudjuk, kinek, mennyit és mikor. A kettő között évek vannak.

Ugyanígy a napfénnyel. Kell a szervezetnek, de nem mindegy, mennyi: az Egészségügyi Világszervezet szerint az ultraibolya sugárzás kis mennyiségben nélkülözhetetlen a D-vitamin képződéséhez, ugyanakkor ez a bőrrák legfontosabb környezeti kockázati tényezője is. Védekezni a WHO ajánlása szerint akkor érdemes, ha az UV-index eléri a hármas értéket.

 

Amit ma este érdemes végiggondolni

A D-vitamin története nem arról szól, hogy a D-vitamin haszontalan. Arról szól, hogy egy összefüggést könnyű oknak nézni, és hogy a szervezet ritkán működik egyetlen tényezőn.

A hasonlat viszont marad, és ez a cikk legjobban használható gondolata.

Ma nem az emelkedőn vagy. Ma a síkon mész, ahol semmi nem látszik.

Az egyetlen kérdés, ami ilyenkor számít: mit teszel most, a sík úton, azért, hogy legyen tartalék akkor, amikor jön az emelkedő?

A beszélgetés a következő adásban folytatódik.