Meddig fejleszt a terhelés, és honnantól csak rombol?

Dr. Mórik Gyula a maratonról: mi az, ami négy nap alatt helyreáll, és mi az, ami nem.

Ezt az adást egy személyes aggodalom miatt kértem.

A közeli ismeretségi körünkben van egy huszonnyolc éves fiatalember, aki lefutotta a berlini maratont. Ez teljesítmény, és én felnézek az ilyen emberekre. Csak azt is láttam, mi történt vele utána, a következő két hétben. És abból az lett a kérdésem, hogy ez még sport, vagy már valami más.

Dr. Mórik Gyulát azért hívtam ehhez, mert ő maga is érintett: ultrafutásokat teljesített, és a múltkor a saját mérőeszköze azt írta ki neki, hogy teljesen lemerült, és egy ideig ne csináljon semmit. Számítottam rá, hogy megvédi a műfajt. Nem azt tette.

 

A három terhelés, ami egyszerre fut

Azt mondta, hogy egy ekkora teljesítménynél három dolgot kell külön nézni, mert nem ugyanaz a kettő.

Az első mechanikai. A futás lényege, hogy egyszerre nincs lent mind a két láb. Tehát minden lépésnél a teljes testsúly érkezik meg egyetlen térdre, egyetlen bokára, egyetlen csípőre, több tízezer alkalommal. Jó cipővel ez csökkenthető, de nem tűnik el: a cipő nem Isten.

A második anyagcsere-kérdés: milyen üzemanyagból teljesítesz, és meddig van belőle.

A harmadik a stressz, és ez volt a beszélgetés leghasznosabb része. Az önműködő idegrendszernek két üzemmódja van: a harcolj vagy menekülj (szimpatikus), és a pihenj és regenerálódj (paraszimpatikus). Egy maraton alatt az első dominál, és olyan mértékben, hogy a szervezet átcsoportosítja a vért oda, ahol élet-halál kérdése van: a dolgozó izomhoz.

 

Ezért rohan a célba érkező a mosdóba

Ezt a jelenséget sokan látták versenyeken, és a magyarázata pontosan a fenti átcsoportosítás: a bélrendszer kapja a legkevesebbet.

Itt tartom fontosnak odaírni, mit mond erről a szakirodalom, mert ez nem egy anekdota. A sportorvosi összefoglalók szerint a tartós kitartásos terhelés okozta bélrendszeri vérellátási hiány ismert és leírt jelenség: ultramaratonistáknál a résztvevők akár 12 százalékánál mutatható ki rejtett bélrendszeri vérzés, és a súlyos, műtétet igénylő eset ritka, de létezik. Egy vizsgálatban a széklet rejtett vér pozitivitása 34 százalékról 10-re csökkent, amikor gyomorvédőt adtak a versenyzőknek.

A szervezet logikája ilyenkor az, hogy valami üldöz, és ezt túl kell élni. Emberi szervezet ilyen teljesítményt eredetileg az életéért adott le.

 

Íme, itt van az a szám, ami a kérdést eldönti

Eddig a pontig a beszélgetés úgy hangzik, mintha a maraton egyszerűen káros lenne. A mérés ennél pontosabb, és szerintem hasznosabb is.

A szívizom: a maratont lefutók 50-80 százalékánál mérhetően megemelkedik a troponinszint, ami egyébként a szívizomsérülés jelzője. Egy vizsgálatban a résztvevők 69 százaléka a szívinfarktusra megállapított küldérték FÖLÖTT volt közvetlenül a célban.

Ez ijesztően hangzik, és most jön a másik fele, ami nélkül az előző szám félrevisz. Ezek az értékek jellemzően 3-4 órával a verseny után tetőznek, és 24-48 óra alatt visszatérnek az alapállapotba. A sportkardiológiai szakirodalom ezért élettani jelenségként kezeli őket: a csúcsérték alacsony, és a normalizálódás gyors.

Vagyis a kérdés nem az, hogy megterheled-e a szívedet. Hanem az, hogy visszatér-e.

 

A mozgás maga nem a probléma, és ezt ki kell mondani

Ezen a ponton kötelességem odaírni, amit ugyanez a szakirodalom a futásról mond, mert különben ez a cikk pont az ellenkezőjét üzeni annak, ami igaz.

Egy 55 137 fős, amerikai követéses vizsgálat (Lee és munkatársai, Journal of the American College of Cardiology, 2014) szerint a futók teljes halálozási kockázata 30 százalékkal, a szív-érrendszeri halálozásuk 45 százalékkal alacsonyabb volt a nem futókhoz képest. És ami ennél érdekesebb: ez a haszon már napi 5-10 perc futásnál megjelent, és heti ötven percnél kevesebb is elég volt hozzá.

Tehát nem a futás és a nem futás között van a vita. A futás kérdése eldőlt, és a futás javára dőlt el.

 

A különbség, amit a doktor a saját mérésével írt le

A valódi határ máshol van, és dr. Mórik Gyula a saját példájával mondta ki a legpontosabban.

A múltkori nagy terhelés után négy nap regenerálódási időt mért magának, és azt mondta: ennyi volt, ennél több nincs, kimerítettem magam, de nem okoztam károsodást. Ez még az a mérték volt, ami a javát szolgálja.

Innen nézve az ő mondata nem a maraton ellen szól, hanem egy szó mellett: adaptáció. A kenyai futónál és a természeti népeknél azért más a helyzet, mert ott az egész szervezet erre épült fel, évtizedek alatt. Ott is van határ, csak máshol.

És amit ő maga is kimondott: egyszer lefutni egy maratont, és utána elmondani, az rendben van. Amiről beszélgettünk, az az, hogy mi történik, ha ez minden évben megy tovább, felkészülés és mérés nélkül.

 

Öt jel, amit érdemes megnézni

A beszélgetésből ennyi vihető haza. Ezek nem diagnózisok, hanem jelek, amikre a sportoló maga is ránézhet.

1. A pulzus a terhelés alatt. Ha a szokásos sávja fölé megy, és ott is marad, az nem teljesítmény, hanem jelzés. 2. A kommunikáció a célban. A huszonnyolc éves fiatalemberrel a futás után gyakorlatilag nem lehetett beszélni. Ez nem fáradtság. 3. A bélrendszer. Hasmenés a célban, és különösen bármilyen vérzés: ez az, amit a fenti vérellátási hiány magyaráz, és orvoshoz tartozik. 4. A lábkörmök és a bőr. Elkékülés, körömleválás: ez a mechanikai terhelés látható nyoma. Visszanő, de megmondja, mekkora volt a teher. 5. A regenerálódás hossza. Ez a legfontosabb, mert ez az egyetlen, ami a kettőt szétválasztja. Ha napok alatt visszaáll, az kimerülés. Ha hetekig nem áll vissza, az már más kategória.

 

A maratoni futás eredete...

A maratoni futás onnan kapta a nevét, hogy a hírvivő megérkezett, elmondta a győzelmet, és meghalt. Ezt dr. Mórik Gyula hozta szóba zárógondolatként, és nem véletlenül: ma azért nem így végződik, mert felkészülünk rá.

Nem azon van a hangsúly, hogy képes vagy-e rá. Azon, hogy meg tudod-e mondani, mennyi idő alatt álltál vissza utána.

Ha igen, akkor van mihez mérni a következőt. Ha nem, akkor nem a teljesítménnyel van baj, hanem azzal, hogy nincs mérce.