Elvigyem a gyereket a temetésre?

Molnár József lelkész szerint nem az életkor dönti el, hanem az, amit a gyerek kérdez, és egy gyermekgyógyász klinikai ajánlás azt is megmondja, mit tegyen a szülő a temetés előtti napon.

Egy haláleset kapcsán beszélgettünk ismerősökkel, és az egyik anyuka elmondta, hogy a gyerekének inkább programot szervez a temetés napjára. Nem hozza el, mert nem szeretné, hogy ez megrázza. Voltak szülők, akik bólogattak rá.

Azóta ezt forgatom. Nem azt, hogy igaza volt-e, mert az a saját gyásza. Hanem azt, hogy milyen viszonya lesz egy mai gyereknek az elmúláshoz, ha a felnőttek mind azon igyekeznek, hogy ne is kerüljön a közelébe.

Az adás napja halottak napja, ezért hoztam be ezt a kemény témát Molnár József lelkésznek.

 

Két nap van az életünkben, ami nem huszonnégy órából áll

Ezzel kezdte, és nálam ez a kép ragadt meg a legjobban. Két olyan nap van az ember életében, ami nem huszonnégy óra: amikor valaki megérkezik a családba, és amikor valaki távozik belőle. Mind a kettőnek régen otthon volt a helye.

Az elmúlt száz évben mindkettőt kivittük a házból, és Molnár József szerint közben jobban is misztifikáltuk, mint amennyire kellett volna. Száz évvel ezelőtt egy gyerek úgy nőtt fel, hogy látta az udvaron, hogy a kiscsirkék közül nem mindegyik marad meg. Látta a nagymamáját öregnek és betegnek, akit etetni kellett, és amikor meghalt, arról a családban mindenki tudott. A gyerekeket ebből nem zárták el.

 

Megboldogult, vagy elfogyott az élete?

Erre a részére voltam a legkevésbé felkészülve, pedig egy szótár az egész.

Régen azt mondták, hogy megboldogult, elszenderült, megtért az atyához. Ma azt mondjuk, hogy meghalt, elment, befejezte a földi pályafutását. Régen azt mondták, hogy betelt az élettel, ma pedig azt, hogy elfogyott az élete.

Molnár József szerint nem a stílus a különbség: az egyik egy teli edényről beszél, a másik egy kiürülőről. Beletöltöd a munkádat, a családodat, a hivatásodat, a sikereidet, és egyszer csak betelik. Nem elfogy, hanem betelik.

 

Bevallom, én is félek tőle

Mert az adásban is kimondtam: én félek ettől az egész folyamattól. Nem töltöttem sok időt közeli hozzátartozó mellett, amikor arra került a sor, és nem is kerestem ezt az alkalmat. Amikor valaki közeli elment, én is azt mondtam, hogy elment.

A vendégem erre azt kérdezte, mitől fél az ember általában. Attól, amit nem ismer.

 

Akkor meg kell menteni ettől a gyereket?

Ezt kérdeztem meg a vendégemtől, és erre van szakmai válasz is, nem csak lelki.

Az Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia 2016-ban klinikai ajánlást adott ki a gyászoló gyerek és a család támogatásáról, David J. Schonfeld gyermekgyógyász és Thomas Demaria pszichológus jegyzi, és van benne egy külön szakasz a temetési részvételről. Az áll benne, hogy a gyerekek, ugyanúgy, mint a felnőttek, jellemzően profitálnak abból, ha ott lehetnek a családjuk és a barátaik mellett.

Két okot nevez meg arra, miért hagyják ki mégis a szülők a gyereket. Félnek, hogy az élmény felkavarja, vagy maguk is gyászolnak, és nem biztosak benne, hogy ilyen állapotban meg tudják adni a támogatást. Ez a második ok nálam megváltoztatta azt a bólogatást az asztalnál: akkor szülői tévedést láttam, ma inkább egy gyászoló felnőttet, aki a saját erejével számolt.

A kizárt gyerekek viszont sérelemként élik meg, hogy nem lehettek ott, és elkezdenek azon gondolkodni, mi az a borzalmas dolog, amit a szerettükkel tesznek. Utána jön az a mondat, amit azóta sem tudok letenni: amit a gyerek elképzel, az valószínűleg sokkal rosszabb a valóságnál.

 

Nem az életkor dönt, hanem a kérdés

Molnár Józsefnek az volt az első dolga, hogy leszedje a kérdésről az életkort: minden gyerek más lelkivilágú. Három-négy éves kortól kezd egy gyerek foglalkozni azzal, hogy megszületünk és meghalunk, de ez még nem azt jelenti, hogy meg is érti. A klinikai ajánlás szerint a négy halálfogalom, hogy visszafordíthatatlan, hogy vele minden működés végleg megszűnik, hogy mindenkit elér, és hogy mi okozza, átlagosan öt és hét éves kor között áll össze.

Molnár József ezért nem azt tanácsolja, hogy legyen jó válaszunk, hanem azt, hogy ne zsebből válaszoljunk, és kérdezzünk vissza: te mit gondolsz erről, szerinted ez hogy van. A kérdései szerinte mindig elárulják, hol tart a gyerek.

Ugyanezt kéri az ajánlás is, egy ijesztő példával. Ha egy gyerek nem akar bemenni a ravatalozóba, a felnőtt abból azt szűri le, hogy fél a halottól. Van viszont, aki azt hallotta, hogy a test kerül a koporsóba, és ezért gondolja, hogy a fej valahol máshol van.

 

Hívd, de ne kényszerítsd

Innen már egy végigvihető útvonal rajzolódik ki, és a lelkész meg az ajánlás ugyanarra fut ki.

Az ajánlás azt kéri, hogy hívjuk a gyereket, és előtte mondjuk el egyszerű szavakkal, mi fog történni: nyitott koporsó lesz-e, mit szokás a sírnál, és hogy lesz, aki sír, és lesz, aki nevetve mesél egy történetet. Utána kérdezzük meg, mit szeretne még tudni. Kényszeríteni viszont nem szabad: a döntés a gyereké.

Molnár József ezt gyakorlati formában mondta el: egy három-négy évest nem viszünk öt centire a koporsóhoz, hanem megállunk vele távolabb, és ha közelebb akar menni, akkor mehetünk közelebb. Ha pedig egyáltalán nem akar ott lenni, arra az ajánlás alternatívát is ad: egy séta a sírhoz a temetés után.

A szavakról annyit kér, hogy kisebb gyereknél mondjuk ki, hogy meghalt, mert a kerülgetőt szó szerint érti. A hitbeli magyarázatnak ugyanitt helye van, a család szándéka szerint, egy kikötéssel: a tényszerű részt is meg kell kapnia, hogy a test működése végleg megállt, és ezért nem fáj neki semmi.

 

Az üres hely az asztalnál

Az adás vége felé egy hallgató azt írta, hogy a gyereknek is le kell tudnia zárni a kapcsolatát azzal, aki meghalt, és éppen ezért jó, ha ott van a temetésen. Molnár József erre a ragaszkodásról beszélt: amikor elmegy a nagymama, a gyerek a jövő héttől nem tud vele sütni.

A rituálékról pedig egy régi szokást hozott elő. Az első karácsonykor vagy az elhunyt születésnapján megterítették a helyét, és odatettek egy szál gyertyát. Hogy ott a helye, és hogy beszélünk róla. Szemben azzal a mondattal, amit ma mindenhol látni: emléke szívünkben örökké él. A vendégem erről annyit kérdezett, hogy tényleg él-e.

Aki gyerekként megélhette a veszteséget, annak szerinte felnőttként is könnyebb lesz elengedni. Nem azért, mert hozzászokott, hanem azért, mert nem titokként élte meg. Szeptemberben a búcsúról beszélgettünk ebben a rovatban, és ott is ide jutottunk.

Egy határt ki kell mondanom. Ha egy gyerek hónapokkal később sem talál vissza a saját életébe, az nem cikkben eldönthető kérdés: ott a háziorvossal vagy egy gyerekekkel foglalkozó szakemberrel kezdődik a következő lépés.

Én annyit teszek, amit a vendégem kért: ha egy gyerek megkérdez, nem zsebből válaszolok, hanem visszakérdezek.

Erről a témáról Molnár József lelkésszel a Csak10Perc rovatban is beszélgettünk, az adás fent meghallgatható.