Rádiótörténeti tabudöntés 2. rész: Amit a sírkövön a legtöbben észre sem vesznek, pedig az az életünk lényege

A Csak 10 perc történetének talán legnehezebb interjúsorozata folytatódik. Szakács Tibor és Molnár József lelkész, lélekgyógyász a gyász feldolgozásának „újkori” nehézségeiről beszélgettek. Arról a folyamatról, amit ma gyakran próbálunk megspórolni, pedig e nélkül nincs továbblépés.

Miért félünk a gyásztól?

A modern kor embere mindent azonnal akar: megoldást, tablettát a fájdalomra, gyors továbblépést. De a gyász nem egy szoftverfrissítés. Józsi szerint a legnagyobb hiba, ha elvárjuk magunktól (vagy a környezetünktől), hogy „legyünk már túl rajta”.

A gyászmunka elkerülhetetlen. Ha nem beszélünk róla a gyerekeinkkel, ha nem tanuljuk meg közösen hordozni a veszteséget, akkor a következő generációknak sem lesz eszköze a fájdalom kezeléséhez. A tabu ugyanis öröklődik.

A „kötőjel” filozófiája: Mire emlékezünk valójában?

Amikor ránézünk egy sírkőre, mit látunk? Egy nevet és két évszámot: a születés és a halál dátumát. De a lényeg a két szám közötti apró vízszintes vonal.

„Az a kötőjel az élet. Abban van benne minden. Mindenki a számokat nézi, holott azt kéne látni, hogy az a vonalka mit adott nekünk, mit hagyott itt, és mire tudunk emlékezni” – mondja Józsi.

A gyógyulás ott kezdődik, amikor a fókuszt a halál pillanatáról (hogyan történt, milyen körülmények között) áthelyezzük az élet egészére. Az emlékezés ne a tragédiáról szóljon, hanem arról a „kötőjelről”, amit az elhunyt a világba karcolt.

Ne a halál körülményeit ismételgesd!

Gyakori csapda a gyászban, hogy a család és a barátok ezerszer elmesélik a halál körülményeit. Ez azonban nem segít a feldolgozásban, sőt, újra és újra traumatizál.

• A hiba: Azt elemezni, miért és hogyan történt a tragédia.

• A megoldás: Arról beszélni, hogyan élt az illető. Milyen volt a humora? Mit tanított nekünk? Mi volt az a „kötőjel”, ami összekötött minket vele?

Hogyan lehet jól elbúcsúzni?

Sokan vallják be: „nem tudok jól elbúcsúzni”. És ez rendben van. A búcsú nem egy egyszeri aktus, hanem egy folyamat, amely során megtanuljuk a fizikai jelenlétet belső jelenlétté alakítani.

A lélekgyógyász tanácsa szerint az emlékezésnek az életről kell szólnia. Ne a sírkő hideg kövét nézzük, hanem azt az értéket, amit kaptunk attól, aki elment. Ez az egyetlen módja annak, hogy a gyász ne felemésszen, hanem idővel egyfajta hálává szelídüljön.

A te életed „kötőjele” mit üzenne ma a szeretteidnek?