Nem attól leszel önző, hogy nemet mondasz

Megkérdezik, ráérsz-e szombaton. Ráérnél, csak éppen nem szeretnél. Aztán azt hallod a saját szádból, hogy persze, ott leszek.

Este pedig, amikor már senki nem kér tőled semmit, ott ül benned egy rossz érzés, amire nincs jó szavad.

A Csak 10 perc augusztus 17-i adásában erről beszélgetett Szakács Tibor és Molnár József lelkész. A téma a határhúzás volt, és már az első percekben kiderült, miért nehéz róla beszélni. A legtöbb embernek ugyanis nem a védelem jut róla eszébe. Hanem az önzés.

 

A határ nem fal, hanem kerítés

Molnár József képe pontosan ide vezet. Nem falat akarunk építeni, mondta, hanem olyan kerítést, amelyen keresztül még látni, ki áll a másik oldalon.

Ez a különbség sokkal több, mint szójáték.

A fal azt üzeni, hogy nem tartozol ide. A kerítés azt, hogy itt vagyok, elérhető vagyok, csak éppen nem korlátlanul.

Aki határt húz, nem kizár valakit az életéből. Csak megmutatja, hol kezdődik az, ami az övé.

És talán ez az a pont, ahol az önzés vádja először megbicsaklik. Mert az önzés arról szól, hogy mindent magamnak akarok. A határhúzás arról, hogy nem akarok mindent odaadni.

A kettő nem ugyanaz.

 

Nem a veszekedés az első jel, hanem a fáradtság

Az adás egyik legérdekesebb része arról szólt, miről lehet felismerni, ha valaki ezt nem tudja jól működtetni.

A jelek ritkán hangosak.

Molnár József szerint az egyik ilyen, amikor kifelé nem hallatszik semmi, belül viszont ordítunk. Egy másik a bűntudat: nem teszem meg, amit kérnek, és utána mégis rosszul érzem magam miatta. A harmadik pedig az állandó fáradtság, ami annál, aki folyamatosan mindenki igényéhez igazodik, sokszor előbb jelentkezik, mint bármilyen konfliktus.

Az adásban elhangzott erre a passzív agresszió kifejezés is.

Érdemes vele óvatosan bánni. A köznyelvben ez egy viselkedési mintát ír le, amikor a feszültség nem közvetlenül jelenik meg, hanem elhalasztott, közvetett formában.

Orvosi diagnózisnak viszont nem nevezhető.

Az Egészségügyi Világszervezet betegségosztályozása, az ICD-11, 2022 januárja óta a nemzetközi szabvány arra, mit tartunk nyilván önálló kórképként. Ez a rendszer a személyiség tartós nehézségeit már nem külön elnevezett típusokba sorolja, hanem a nehézség súlyossága és néhány jellemvonás-tartomány mentén írja le. A korábbi, nevesített típusok kikerültek belőle. Ezt a váltást a szakirodalom is így összegzi: az ICD-11 elhagyta a bevett kategoriális típusokat, és helyettük globális súlyossági besorolást alkalmaz, az egyes jellemvonás-tartományok megjelölésével. (Simon, Lambrecht és Bach áttekintése, Frontiers in Psychiatry, 2023.)

Ez azért fontos itt, mert egy köznyelvi kifejezés és egy diagnózis két különböző dolog. Az első leír valamit. A második besorol valakit.

A jel nem betegség. A jel visszajelzés.

 

Itt viszont meg kell állnunk egy pillanatra

Az adásban két olyan gondolat is elhangzott, amelyet érdemes pontosítani. Nem azért, mert tévesek, hanem mert erősebben hangzanak, mint amit ma biztosan tudni lehet.

Az egyik a gyerekkor.

Szó esett azokról a mondatokról, amelyeket sokan hallottunk otthon: oszd meg a süteményedet, engedd őt is játszani, ne legyél önző. Ezek az üzenetek valóban formálják azt, hogyan viszonyul valaki később a saját igényeihez.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felnőttkori nehézség egyetlen okra visszavezethető lenne. A neveltetés az egyik tényező a sok közül, a temperamentum, a későbbi kapcsolatok, a munkahelyi és családi helyzet mellett. Összefüggés és magyarázat nem ugyanaz.

A másik a jó gyerek szindróma.

Ez a kifejezés az adásban is elhangzott, és a köznyelvben jól érthető képet ad arról az emberről, aki gyerekkorától kezdve az alkalmazkodásból építette fel a helyét.

Fontos azonban tudni, hogy ilyen nevű betegség nincs. Az imént említett nemzetközi osztályozás, amely a WHO szerint azt a célt szolgálja, hogy a betegségeket egységesen lehessen nyilvántartani és összehasonlítani, nem ismer jó gyerek szindróma nevű kórképet.

Kép, nem kórkép.

Ez nem szőrszálhasogatás. Egy megnevezés, ami betegségnek hangzik, észrevétlenül azt is elhiteti, hogy az érintettnek kezelésre van szüksége ahhoz, hogy másképp működjön.

Pedig itt inkább egy megtanult szokásról van szó. A szokás pedig változtatható.

 

A nemet nem kell megindokolni

Az adás legjobban használható gondolata egyetlen mondat körül forgott. A világ egyik legrövidebb mondata körül.

Nem.

A nehézség ugyanis a legtöbbször nem magával a nemmel van, hanem azzal, ami utána következik. Elmagyarázom, miért nem tudok elmenni. Miért nem tudok kölcsönadni. Miért nem alkalmas most.

Csakhogy ha minden nemhez indoklás jár, akkor az már nem elutasítás volt.

Hanem engedélykérés.

Az indoklás ugyanis felkínálja a másiknak a lehetőséget, hogy megcáfolja. Ha nem érek rá délután, akkor jó, akkor este. Ha nincs rá pénzem, akkor majd részletben.

A nem önmagában is teljes mondat. Udvariasan, jó hangnemben, akár melegen kimondva is az marad.

 

Kezdd ott, ahol nem drága a tévedés

A gyakorlásra Molnár József javaslata egyszerű volt: kicsiben kell kezdeni. Olyan helyzetekben, ahol a tét kicsi, és ahol egy nem nem sodor veszélybe egyetlen fontos kapcsolatot sem.

Aztán kiderül, hogy a világ nem dől össze.

Az adás végén elhangzott néhány kérdés is, amelyeken érdemes elgondolkodni. Ezek nem tesztkérdések, nincs pontszám és nincs eredmény. Inkább tükrök.

• Mindig mások igényeire figyelsz, és ritkán méred meg, hogy te magad mit szeretnél?
• Ha kimondasz egy nemet, vagy csak eljátszol a gondolattal, rögtön rossz érzés fog el?
• Bármit megteszel azért, hogy ne legyen feszültség, akkor is, ha ez a saját háttérbe szorulásoddal jár?
• Ismerős az az érzés, hogy szólnod kellene, mégsem szólsz, és a feszültség bent marad?

Ha sok ismerős van közöttük, az nem diagnózis. Csak annyit jelent, hogy érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni.

És ha valaki azt tapasztalja, hogy ez tartósan megterheli, kimerültséget, szorongást vagy tehetetlenséget okoz, ott már nem önfejlesztésről van szó. Ilyenkor jó, ha az ember segít magán annyit, hogy szakemberhez fordul.

 

Az utolsó kérdés

Az adás egy kérdéssel zárult, és nehéz jobbat találni nála. Tisztelem-e magam annyira, hogy meghallgatom azokat a hangokat is, amiket a saját lelkem mond?

Mert a többiekét halljuk. Egész nap.

Ma este pedig érdemes egyetlen dolgot végiggondolni: kinek mondtál ma igent úgy, hogy közben magadnak mondtál nemet?