Mindig beteg, pedig a lelet negatív: mit tehet a család a hipochondriával?

Molnár József lelkész lélekgyógyásszal beszélgettünk a betegségtől való félelemről: miért nem elég a megnyugtató lelet, és mit tehet a környezet

Egy hallgatónk levelében csak annyi állt: beszélgessünk a hipochondriáról. Azt nem írta meg, ő mit gondol róla, pedig erre kíváncsi lettem volna.

Mert a hipochondriát a legtöbben kívülről ismerjük. Ott ül a családban, a munkahelyen, a baráti asztalnál valaki, aki minden rezdülést figyel a testén, minden tünet mögött súlyos betegséget sejt, és egyik orvostól a másikig jár.

Az első kérdésem az volt: ők most betegek, vagy nem?

Molnár József szerint igen, betegek, csak nem abban, amitől félnek. Állandóan figyelik a testük jelzéseit, felnagyítják őket, és leginkább a legrosszabbra gondolnak. A tüneteiket kutatják, értelmezik, újraértelmezik, és nagyon keresik a kapcsolatot orvossal, ápolóval.

Hogy pontosan mi zajlik bennük, azt érdemes egy fogalommal megvilágítani, mert a családnak sokat számít. A mai szakmai osztályozás, az amerikai pszichiátriai kézikönyv (DSM-5) ezt az állapotot betegségszorongásnak nevezi. A lényege nem az, hogy valaki beteg akar lenni, hanem az, hogy nem tud szabadulni a félelemtől, hogy az. A különbség nem szőrszálhasogatás: akit a félelem hajt, azzal nem a leleplezés segít, hanem az, ha valaki komolyan veszi a szorongását.

Érdekes, hogy ennek két arca van. Az egyik orvosról orvosra jár, a másik épp ellenkezőleg, kerüli a vizsgálatot, mert fél attól, mit találnak.

Miért nem elég a negatív lelet?

Molnár József pontosan leírta azt a kört, amit sok család ismer. Az érintett aláveti magát a vizsgálatoknak, a kellemetleneknek és a fájdalmasaknak is. Megkapja a megnyugtató eredményt, hogy nincs semmi baja. És néhány nap múlva újra ott tart, ahol előtte.

Ilyenkor nem a leletben kételkedik, hanem az orvosban. Biztos nem figyelt eléggé, biztos tévedett. Kell egy másik orvos.

Én a reklámokat is felvetettem: a gyógyászati hirdetések tele vannak tünetekkel, és van, akinél elég kimondani, hogy mandulagyulladás, és máris fájni kezd a torka. A vendégem szerint egy film, egy cikk, egy hír is képes megerősíteni azt, aki erre hajlamos.

Nem létezik, csak a fejedben

A beszélgetés vége felé szóba került egy mondat, amit mindenki ismer, aki élt már együtt ilyen emberrel: amiről beszélsz, az nem létezik, csak a fejedben. És ebben a mondatban benne van a csapda is. Ha a fejében van, akkor létezik. Nem úgy, ahogy ő hiszi, de a szorongás valódi, és a szenvedés is az.

Ezért a „képzelődsz” nem segít. Ő nem képzeli a félelmét, csak azt, amitől fél.

Mit tehet a család, akinek nincs hova menekülnie?

A szakember nem szépítette: ez a teher sok házasságot, barátságot és munkahelyi kapcsolatot felőröl. Az érintett nem jön programokra, mindig beteg, és egy idő után a környezete eltávolodik tőle. Egy családtagot viszont nem lehet csak úgy eltávolítani.

Molnár József szerint a gyógyulás hosszú, nehéz dió, de egy szeretettel teljes környezetben sikerülhet. Ehhez a szakirodalom hozzáteszi azt, ami a családnak is reményt ad: az állapot kezelhető. A Current Psychiatry Reports 2024-es áttekintése szerint a kognitív viselkedésterápia hatékony kezelés, és ennek egyik eleme éppen az, hogy az állandó megnyugtatás-keresés helyett az érintett más módon tanulja meg kezelni a félelmét.

Ebből a családnak is van tanulsága. A végtelen megnyugtatás („nincs semmi bajod, biztos”) rövid időre segít, de a kört életben tartja. A legtöbbet az teszi, ha a család komolyan veszi a szorongást, és abban segít, hogy az érintett szakemberhez jusson vele, ne a következő vizsgálatra.

Amit külön kell kezelni

A beszélgetésben szóba került egy ennél sokkal ritkább és súlyosabb jelenség is: amikor egy szülő a saját gyermekénél talál ki vagy idéz elő betegséget, hogy a gondoskodó, mindent feláldozó szülő szerepében lássák. Ezt a szakirodalom nem a hipochondria egyik formájaként, hanem önálló kórképként kezeli, mert itt nem a saját egészség miatti félelemről van szó, hanem megtévesztésről, és a gyermek a kárvallottja.

Azért fontos ezt elválasztani, mert az a szülő, aki egyszerűen túlaggódja a gyereke egészségét, nem ebbe a körbe tartozik. Az ő félelmének is jár a figyelem, nem a gyanú.

A hipochondriás ember nem színészkedik. Fél. És aki mellette él, annak nem az a feladata, hogy meggyőzze, hanem hogy ne hagyja egyedül a félelmével.