A fenékre esést nem tanuljuk. A felállást igen.

Amit ma a kudarcról gondolunk, azt jórészt felnőttként tanultuk meg. Egy kétéves még egészen másképp működik, és érdemes megnézni, mikor és miért veszítjük ezt el.

Egy tizenkét és tizenkilenc hónap közötti kisgyerek óránként átlagosan 2368 lépést tesz meg, és közben tizenhétszer esik el. Nem egy nap alatt: egyetlen óra alatt.

Ez a szám nem becslés. A New York University kutatói mérték meg, szabad játék közben, természetes körülmények között, és 2012-ben közölték a Psychological Science című folyóiratban. A vizsgálat lényege éppen az volt, hogy ne a laborban nézzék, hogyan tanul járni egy gyerek, hanem ott, ahol tényleg tanul.

Tizenhét esés óránként. És egyetlen olyan gyerek sincs, aki a harmadik után letenné.

 

A kisgyerek nem bátrabb nálunk. Csak még nem tudja, hogy ez kudarc

A rádióbeszélgetésben Molnár József lelkész pontosan erre mutatott rá, és a legjobb mondata ez volt: a fenékre esést nem tanuljuk meg, a felállást igen.

Érdemes megállni ennél. A kisgyerek nem azért próbálkozik kétszázadszor, mert kitartóbb, mint egy felnőtt. Hanem mert számára az elesés még nem jelent semmit önmagáról. Nem ítélet, nem bélyeg, nem információ arról, hogy ő milyen ember. Egyszerűen a dolog része.

Valahol a következő húsz évben ez megfordul. Az elesésből ítélet lesz, és onnantól nem a mozdulatot javítjuk, hanem magunkat minősítjük.

 

Két bevált megoldás, amelyik ugyanazt csinálja

Az adásban két típus került szóba, és érdemes egymás mellé tenni őket, mert elsőre ellentétesnek látszanak.

Az egyik a maximalista: vagy tökéletesen csinálom, vagy sehogy. A másik az, aki bele sem kezd, mert úgyis elrontaná.

Kívülről az egyik igényes, a másik bátortalan. Belül viszont ugyanaz a szerkezet: mindkettő úgy szünteti meg a kudarc lehetőségét, hogy megszünteti a próbálkozást. Aki csak akkor kezd bele, ha garantált a siker, és aki sosem kezd bele, az ugyanabba a szobába zárkózott be, csak más ajtón.

És mindkettő működik. Tényleg nem lesz kudarc. Ez a baj vele.

 

Amit Edison valójában mondott, és miért jobb annál, amit idézni szoktunk

Szinte minden ilyen beszélgetésben előkerül a mondat, hogy „nem vallottam kudarcot, csak találtam tízezer utat, amin nem lehet járni". Az adásban is elhangzott.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. A mondat értelme Edisoné, a megfogalmazás viszont nem az övé. A legkorábbi dokumentált változat az 1910-es Edison-életrajzban szerepel, amelyet Frank Lewis Dyer és Thomas Commerford Martin írt, és amelyben munkatársa, Walter S. Mallory idézi fel a jelenetet. Edison ott ezt mondta: eredmények? Rengeteg eredményem van. Több ezer olyan dolgot ismerek, ami nem működik.

A tízezres szám későbbi átfogalmazás. A retellések során hétszáztól ötvenezerig minden előfordult már, ami elég biztos jele annak, hogy a szám nem az eredetiből való.

Ez nem szőrszálhasogatás, mert a dokumentált változat a jobb. Nem azt mondja, hogy a kudarc valójában siker, ami egy kicsit mindig hazugságízű. Azt mondja, hogy a sikertelen próbálkozás is tudás, és a tudás az eredmény. Ez pedig igaz.

 

Amit a végén bánnak az emberek

Az adás legerősebb része az volt, amikor a vendég arról beszélt, hogy akik az életük végén járnak, jellemzően nem azt sorolják, amit elrontottak, hanem azt, amit meg sem próbáltak.

Erre van kutatás, és nem is kevés. Thomas Gilovich és Victoria Medvec a Cornell Egyetemen telefonos felméréssel, kérdőívvel és személyes interjúkkal is megvizsgálta, min bánkódnak az emberek, és 1994-ben közölték az eredményt. A megbánásnak időbeli mintázata van: ami nemrég történt, ott többnyire a rossz döntést bánjuk, hosszabb távon viszont a meg nem tett lépéseket. A megkérdezettek 84 százaléka az elmulasztott dolgokat bánta jobban.

A vizsgálatot azóta többször megismételték, és a mintázat megmaradt, bár nem mindig ugyanolyan erősen. Vagyis nem törvény, hanem tendencia. De abba az irányba mutat, amerre a beszélgetés is elindult.

Ez adja meg a válasz gyakorlati részét. A nem cselekvés is döntés, és annak is van ára, csak az ára később érkezik, és akkor már nem lehet mit kezdeni vele.

 

És amit nem mondunk

Szokás ilyenkor azt mondani, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ezt hagyjuk ki.

Nem minden nehézség épít. Van, ami egyszerűen kárt okoz, és van, akinek segítségre van szüksége ahhoz, hogy egy kudarc után újra elinduljon. A kisgyerek sem magától áll fel kétszázszor: ott van mellette valaki, aki biztatja, elébe áll, a kezét nyújtja.

A különbség nem az esésben van, hanem abban, hogy van-e mellettünk valaki, amíg felállunk. Ezt a beszélgetés is így mondta, csak másképp: a szülők noszogattak, elénk álltak, cukorkát lóbáltak.

 

Mit lehet ezzel kezdeni holnap

A kérdés, amit érdemes feltenni magunknak, nem az, hogy hogyan kerüljük el a kudarcot. Hanem az, hogy amikor valami nem sikerül, mi az, amit megtanultunk belőle, és mi az első lépés, amit ennek a tudásnak a birtokában másképp csinálnánk.

Ha erre van válasz, akkor az nem kudarc volt, hanem egy mérés.

Ha nincs, akkor is csak annyi történt, hogy még nem tudjuk.