Megbocsátok, de nem felejtek: és ez így rendben van

Molnár József lelkész szerint a megbocsátás nem érzés, hanem döntés, és nem az jár jól vele, akinek megbocsátunk, hanem mi magunk.

Van egy mondat, amit szinte mindenki kimondott már, és legtöbbször egy kis szégyennel: megbocsátok, de nem felejtek. Mintha ez egy féloldalas, gyengébb minőségű megbocsátás lenne. Mintha az igazi az lenne, amikor az ember kitörli az egészet a fejéből.

Egy hallgatónk problémája hozta elő a témát. Az adás előtt eldöntöttem, hogy ezen a tíz percen kevesebbet fogok poénkodni, mert láttam már, hogy ez a kérdés mennyire tönkre tudja tenni valakinek az életét, ha rosszul áll a fejében.

 

Van, akinek megy, és van, aki csak azt mondja, hogy megy

A vendégemnek elsőre azt mondtam, hogy szerintem háromféle ember van. Van, akinek könnyen megy a megbocsátás. Van, akinek egyáltalán nem megy. És van, akinek úgy megy, hogy azt mondja, hogy megy, amúgy meg nem megy.

Molnár József nem a harmadikon lepődött meg, hanem azon, hogy egyáltalán elvárjuk a hasonlóságot. Két ugyanolyan ember nincs, és két ugyanolyan sérelem sincs. Ebből pedig az következik, hogy teljesen mellékes, nekem úgy megy-e, ahogy a szomszédnak.

Van egy mondata, amit azóta is forgatok: érzelmi dolgokban nincs olyan, hogy normális. Olyan van, hogy elfogadott, és olyan van, hogy gyakrabban találkozunk vele. Ahogy ő fogalmazta, nincs normális ember, mindenki speciális.

Hozott hozzá egy képet is. A kezdő pedagógus az, aki fennhangon kiabálja a gyerekeknek, hogy viselkedjetek már normálisan. Mire egy jó eszű elsős visszakérdez: és milyen a normális?

 

A megbocsátás a sértett oldalán indul, és egy döntéssel kezdődik

Itt van az első dolog, amit sokan fordítva tudnak. A sérelem két ember között alakul ki, a megbocsátás viszont mindig a sértett lehetséges válasza. Nem tartozás, amit a másik féltől be lehet hajtani, és nem szolgáltatás, amit tőlünk ki lehet követelni.

A megbocsátás azzal kezdődik, hogy az ember eldönt valamit. Eldönti, hogy a haragnak, a dühnek, a rossz indulatnak az állapotát nem tartja fenn tovább.

Molnár József szerint aki nem tud megbocsátani, az egy idő után maga mondja el, hogy ez nagyobb problémát jelent neki, mint maga a sérelem. A düh fenntartása tartalékokat éget el.

A magyar nyelvben ott van ennek a képe, és az adásban is előhoztuk. Amit velem tettél, azt nem tudom lenyelni. Ami történt, azt nem tudom megemészteni. A régiek azt mondták, hogy a szívére vette.

Hogy ennek van-e mérhető nyoma, azt utánanéztem. A Psychological Science folyóiratban 2001-ben megjelent egy vizsgálat, amelyben hetvenegy embert kértek meg arra, hogy felváltva kétféleképpen idézzék fel a saját, valódi sérelmüket: egyszer haraggal és a sértés forgatásával, egyszer pedig úgy, hogy megpróbálnak a másik helyébe állni és megbocsátani. A haragos felidézés alatt mérhetően magasabb volt a szívfrekvencia, a vérnyomás és a bőr elektromos vezetése, és a hatás a felidézés után, a nyugalmi szakaszban is kitartott. A megbocsátó gondolatok alatt a stresszválasz alacsonyabb volt, és a résztvevők nagyobb kontrollt éreztek a helyzet felett.

Egy dolgot viszont tegyünk a szám mellé: ez a vizsgálat a stresszválaszt mérte, nem betegséget. Azt mutatja meg, hogy a harag fenntartása a szervezetet is dolgoztatja, és hogy a dolgoztatás a felidézés után sem áll le azonnal.

Akkor ezek szerint mégiscsak magammal teszek jót?

Ez a kérdés az adás közben szaladt ki a számon, és ott éreztem, hogy fordul a beszélgetés.

Mert addig én is úgy voltam vele, mint a legtöbb ember. A megbocsátás arról szól, hogy feloldozom a másikat abból, amit tett. Vagyis jót teszek vele.

Molnár József erre azt mondta, hogy neked nem fontos, hogy én megbocsássak. Nekem fontos, hogy a lelki békémet visszanyerjem. Láthatóan neked bocsátok meg, láthatatlanul magamnak teszek jót. És hozzátette, hogy ez a tudat szintjén nem szokott így működni az emberekben.

Ő maga mondta ki azt is, amit sokan vádként szoktak ezután a nyakunkba varrni: akkor ez egy önző dolog. A válasza pedig pont az, amiért ezt érdemes végiggondolni. Ha valaki azért dolgozik magán, hogy harmonikusabb, jobb kedvű, pozitívabb ember legyen, akkor lesz egy jobb kedvű szomszédja valakinek, a szüleinek egy derűsebb gyereke, a párjának egy elviselhetőbb társa, a gyerekeinek egy problémamegoldó apukája. Ahogy fogalmazott: süssétek rám, hogy önző, de ebből mind hasznot fogtok húzni.

Ez a rovat foglalkozott már ezzel a váddal, és ugyanoda jutott. Augusztusban a határhúzásról beszélgettünk, és annak a cikknek az volt a címe, hogy nem attól leszel önző, hogy nemet mondasz. A magunkra figyelés nem önzés. Attól lesz valaki önző, hogy mások rovására teszi.

 

A nagymama teáskannája

Megbocsátok, de nem felejtek. Molnár József szerint nem biztos, hogy ennek a kettőnek köze van egymáshoz. Aki így beszél, az elengedi azt a negatív érzést, amit a sérelem okozott, de tudja, hogy megtörtént.

Erre hozott egy képet, ami nálam azóta is megmaradt. A nagymama teáskannája leesett, és letört a füle. Nem dobtuk ki. Felkaptuk a földről, megragasztottuk, visszaragasztottuk a fülét a helyére. Ha vendég jött, úgy fordítottuk, hogy ne az a része legyen szemben. De mi tudtuk. Még azt a kis vonalkát is láttuk, ahol a két darab össze van illesztve. És csodálatosan lehetett belőle utána is teát szervírozni.

A felejtés tehát nem feltétel. Ami megmarad, az nem a harag, hanem a figyelem. Amikor az ember megfogja azt a kannát, lehet, hogy óvatosabban fogja meg, nehogy megint letörjön. Ugyanez van az emberekkel: jobban meggondolja, mit mond, mert félti azt a kapcsolatot.

 

Tanulható, de nem mindenkinél ugyanaz

Van, aki egész életében dolgozik azon, hogy meg tudjon bocsátani, és mégsem tud. Ezt a vendégem mondta ki, és nem azért, hogy elvegye bárkinek a kedvét.

Szerinte a megbocsátás tanulható. De hogy valakinek sikerül-e, és ha igen, mennyire, abban a személyisége és a szocializációja nagyon nagy szerepet játszik. És az is számít, hogy mi az a dolog, amire a megbocsátást várják tőle.

Itt kell kimondani valamit, amire az adásban nem volt időnk. A döntés mindenkinél a sajátja, a gyakorlás tanulható, de ez nem terápia, és nem is helyettesíti azt. Régi, súlyos sérelemnél, bántalmazás után, gyerekkori veszteségnél a szakembernek megvan a helye, és azt nem pótolja egy jó mondat egy rádióműsorból.

Vannak-e megbocsáthatatlan dolgok? Molnár József szerint vannak, de a körük szűkebb, mint gondolnánk. És ahol tényleg ott vagyunk, ott már nem a megbocsátás a kérdés, hanem az, hogyan élünk együtt azzal, amiben alapvetően nem értünk egyet.

A beszélgetés végén egy óvodai mondat került elő: fogjatok kezet. Molnár Józsefnek erről az a véleménye, hogy ezeknek a gesztusoknak jelentőségük van, mert a körülöttünk lévők is látják belőlük, hogy letettük a fegyvert, és hogy ami eddig volt, az már nem így lesz.

Ő a megbocsátás szóról azt mondta, hogy néha szebb, mint a szeretlek. Ez lett a végszó.

Egy dolog pedig eldönthető ebből a tíz percből. Ha most eszébe jutott valaki, akire évek óta haragszik, akkor nem azt kell eldöntenie, hogy a másik megérdemli-e. Azt kell eldöntenie, ő meddig akarja még vinni.