Mikor kell szakemberhez vinni az agresszív gyereket? Jelek és hova forduljunk

Hol ér véget a szülő dolga, és hol kezdődik a szakemberé?

Ez az a kérdés, amit a legtöbb szülő nem mer feltenni hangosan.

Mert ha felteszi, azzal mintha azt is kimondaná, hogy nem boldogul. Vagy hogy valamit elrontott. Vagy hogy a gyerekével baj van.

Egyik sem következik belőle. De amíg a kérdés nincs kimondva, addig a válasz sincs meg, és közben telik az idő.

A Csak 10 perc augusztus 24-i adásában Szakács Tibor és Molnár József lelkész-lélekgyógyász a gyermekkori erőszakosságról beszélgetett. A beszélgetés a cikk mellett meghallgatható. Ez az írás viszont egyetlen kérdésre keresi a választ, amire tíz percben nem jut idő: mikortól nem nevelési kérdés ez többé.

 

Majdnem minden gyerek üt

Ezzel kell kezdeni, mert enélkül minden további mondat riogatás.

A dühkitörés, a harapás, a lökdösődés, a dobálás nem betegség. Ezek a kisgyerekkor normális velejárói, és a legtöbb gyereknél a kor előrehaladtával maguktól csökkennek. Ahogy nő a szókincs és az önuralom, úgy fogy az, ami korábban ütésben jött ki.

Ezért nem az a kérdés, ütött-e a gyerek. Hanem hogy ez a viselkedés hol tart most, és merre megy.

És éppen azért figyelmeztető jel, ha valakinél nem múlik, mert a legtöbb gyereknél múlik.

 

A kérdés soha nem egyetlen viselkedés

Egyetlen eset alapján semmit nem lehet eldönteni. Négy dolog dönti el, hogy nevelési helyzetről van-e szó, vagy már többről.

Milyen gyakran fordul elő. Ez a legfontosabb. Nem az számít, mennyire volt látványos a legutóbbi eset, hanem hogy hetente hányszor van ilyen.

Mióta tart. Egy nehéz hónap egy költözés, egy válás vagy egy iskolaváltás után más, mint egy állapot, ami fél éve változatlan.

Hol fordul elő. Csak otthon, csak az iskolában, vagy mindenhol? Az a viselkedés, ami mindenhol előjön, mást jelent, mint az, ami egyetlen helyhez kötődik.

Szűkül-e tőle a gyerek élete. Ez a leggyakrabban kihagyott szempont, pedig ez a legjobb mérce. Elmaradnak-e a barátok. Hívják-e még szülinapra. Jönnek-e az iskolából a jelzések. Alakul-e a család élete akörül, hogy elkerüljék a következő kitörést.

 

Mit mond a szakmai ajánlás

Az Amerikai Gyermekorvos Akadémia szülőknek szóló tájékoztatója egyetlen mondatban adja meg a küszöböt, és érdemes pontosan idézni, mert nem szigorúbb annál, mint amilyennek látszik.

Ha a gyerek néhány hétnél hosszabb ideje szokatlanul agresszív, és a szülő egyedül nem tud megbirkózni a viselkedésével, forduljon gyermekorvoshoz.

Vagyis nem kell megvárni, hogy súlyos legyen. Elég, ha tartós, és elég, ha a szülő úgy érzi, hogy egyedül nem megy.

Ugyanez a tájékoztató négy olyan jelet nevez meg, amelyeknél nem érdemes várni. Ha fizikai sérülés keletkezik, akár a gyereken, akár máson: harapásnyom, véraláfutás, fejsérülés. Ha a gyerek felnőttre támad. Ha hazaküldik az iskolából, vagy a környékbeli gyerekek közül kizárják. És ha a szülő maga félti a körülötte lévők biztonságát.

Ez az utolsó szempont a legfontosabb, és a legritkábban mondják ki. A szülő saját félelme önmagában elég ok arra, hogy megnézesse.

 

Csakhogy itt meg kell állnunk

Egy ilyen felsorolás veszélyes tud lenni, és nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk.

Nem attól, hogy valaki komolyan veszi. Attól, hogy valaki diagnózist olvas ki belőle.

Ezek a jelek nem azt jelentik, hogy a gyereknek betegsége van. Azt jelentik, hogy érdemes megnézetni valakivel, aki ehhez ért. A kettő nem ugyanaz, és a különbség nem szőrszálhasogatás.

Az agresszió ugyanis sokféle dolog tünete lehet. Lehet mögötte alvászavar, tanulási nehézség, figyelemzavar, autizmus, egy meg nem beszélt veszteség, vagy valami, ami a gyerekkel történt és nem tud róla beszélni. Ezek nagyon különböző dolgok, és nagyon különböző segítséget igényelnek.

Egyiket sem lehet egy cikkből eldönteni. Éppen ezért van szakember.

 

Hova lehet menni Magyarországon ilyen problémával?

Ez az a rész, amit a legritkábban írnak le, pedig a szülő itt akad el.

Az első hely, ahol kérdezni lehet, az intézmény. Sok óvodában és iskolában dolgozik pszichológus. Ő ismeri a gyereket abban a közegben, ahol a szülő nem látja, és ez önmagában információ.

Az érdemi hely a pedagógiai szakszolgálat, azon belül a nevelési tanácsadás. Ez az az állami ellátás, amely pontosan erre való: magatartási, viselkedési és beilleszkedési nehézségek kivizsgálására. A szakszolgálatok saját tájékoztatói szerint a feladatot pszichológus, gyógypedagógus vagy fejlesztő pedagógus látja el.

És itt jön a cikk legfontosabb mondata.

A szülőnek nincs szüksége beutalóra. Ugyanezek a tájékoztatók kimondják, hogy a tanácsadás a szülő kérésére is indulhat. Nem kell hozzá az iskola javaslata, nem kell hozzá orvos. Elég, ha a szülő úgy látja, hogy a gyereke viselkedése megváltozott vagy aggodalomra ad okot.

Az első alkalom nem vizsgálat abban az értelemben, ahogy azt sokan félik. Egy beszélgetés, amelyben végigveszik a gyerek fejlődéstörténetét, és megnézik, mi az, ami tényleg történik. Ennek a végén vagy tanácsot kap a szülő, vagy elindul egy ellátás.

A házi gyermekorvos akkor a jó belépő, ha testi tünetek is vannak, ha valami hirtelen változott meg, vagy ha a szülő egyszerűen nem tudja, hol kezdje. Ő tovább tud küldeni.

A gyermekpszichiátria a következő szint, és jellemzően nem itt kezdődik a folyamat. Akkor kerül képbe, ha a kivizsgálás oda mutat.

 

És a kérdés, amit minden szülő feltesz magának

Én tehetek róla?

Erre nincs egy mondatos válasz, és aki egy mondatban válaszol rá, az téved.

Az, amit a gyerek otthon lát, számít. A következetesség számít. A bizalmi viszony, amiben a gyerek el meri mondani, mi történt vele, számít, és ezt a szülőnek kell felépítenie, nem a gyereknek.

De ugyanígy igaz, hogy egy gyerek agressziójának lehet olyan háttere, aminek a neveléshez semmi köze. Vannak szülők, akik mindent jól csinálnak, és a gyereküknek mégis szüksége van segítségre. Ez nem kudarc, hanem tény.

A bűntudat ráadásul nem segít, hanem árt, mert halogatáshoz vezet. Aki attól fél, hogy rossz szülőnek fogják tartani, az később megy el, mint aki nem fél ettől.

A segítségkérés nem beismerés. A segítségkérés az, amit egy szülő tud tenni akkor, amikor már túl van azon, amit egyedül meg tud oldani.

 

Ahol a két dolog találkozik

A szülő dolga és a szakember dolga nem két külön szakasz, ahol az egyik véget ér, és utána kezdődik a másik.

A szakember kivizsgál, javasol, terápiát vezet. De a mindennapokban továbbra is a szülő az, aki jelen van, aki következetes marad, és akivel a gyerek beszél.

Amit a szülő egyedül nem tud megtenni, az a felismerés utáni lépés. Ahhoz kell valaki, aki látott már ilyet.

Ezért a szülő dolga valójában két dolog. Észrevenni. És elmenni vele.

A második a nehezebb.