Vásárlási függőség: miért nem a vad boldogít, hanem a vadászat?

Dr. Mórik Gyula szerint a dopamin nem az öröm hormonja, hanem a „még, még, még” hormonja, és adott egy próbát is, amivel bárki megnézheti magán.

Az előző adásban az óvodai tízórainkkal nyitottunk, és abból a beszélgetésből maradt bennem egy mondat, amit akkor nem mondtam ki.

Én függő lettem az óvodában egyetlen egy dologtól, és az a tejbegríz volt. Ha lehetett volna, tizenkétszer állok sorba újra, és ma is a számban van az íze. A második adagról persze nem én döntöttem, hanem az óvodai nénik, és arra is emlékszem, hogy a vékonyabb gyerekeknek szívesebben adtak.

Ha ilyen hamar válunk függővé, akkor van ebben valami fontos.

 

A dopamin nem az öröm, hanem a „még-még-még...” hormonja

Dr. Mórik Gyula ezt rögtön meg is fordította. A tejbegríz-függőség szerinte ma már megmosolyogtató, csak éppen sokkal nagyobbakkal helyettesítettük, és ezekből lesz később a rossz táplálkozás meg a rossz egészség. Ha pedig függőségről beszélünk, szerinte egyetlen egy dologgal kell foglalkozni: a dopaminnal.

Tévedés azt gondolni, hogy a dopamin a jó érzés hormonja. Az ő megfogalmazásában a „még, még, még” hormonja: semmi mást nem csinál, csak annyit, hogy ez jó volt, de azért kérek még. Minél többet kapunk, annál többet akarunk, és mindegy, hogy étel, közösségi média vagy sorozat a tárgya. A mai digitalizált környezetről azt mondta, hogy a gyerekek tanulási képességét és a felnőttek munkájának a minőségét is rontja.

Erre van kutatási adat is. Kent Berridge és Terry Robinson, a Michigani Egyetem kutatói az American Psychologist 2016-os összefoglalójában azt írják, hogy az akarás és a szeretés két külön rendszer az agyban: az akarás nagy, robusztus hálózatokon fut, és bennük a dopamin is ott van, az öröm viszont kisebb, sérülékenyebb rendszereken, és nem dopaminalapú. A függőség náluk nem az öröm felerősödése, hanem az akarásé, és jellemzően egy jelzésre kapcsol be. Erre a forrásra a rovat a gyerekek figyelme kapcsán, egy pszichológus vendéggel már hivatkozott, és akkor is ide jutottunk.

 

A próba: mi kerül a fiókba?

A doktor úr a vásárlást vette elő példaként, és adott egy próbát, két kérdésből. Szerintem ez az adás legjobban használható darabja.

Az első: a megvásárolt termék használata hoz örömöt, vagy maga a vásárlás? A második: amit megvettél, milyen gyorsan került fiókba, polcra, szekrénybe?

Ha a válasz az, hogy gyorsan, és közben már keresed a következő megvehető holmit, akkor a doktor úr szavaival a vadászat az, ami boldoggá tesz, és nem a vad.

Ezt mindenki ismeri, aki rendelt már valamit. Őrülten várod a csomagot, megjön, megnézed, szuper, de már ott van a következő üzenet. Nekem volt egy rokonom, akit a dolog pontosan addig érdekelt, ameddig megvette. A doktor úrnak pedig van egy ismerőse, aki hetente több csomagot rendel egy nagy online áruházból, mert mindenre van valami egyforintos történet.

Ez a próba pontosan azt a kettőt választja szét, amit a kutatás két külön rendszernek nevez: a fiók az örömről mond valamit, a következő csomag az akarásról.

 

Régebben egyszerűbb volt fékezni a vásárlási lázat

Felvetettem, hogy ez nem mai probléma, vásárlási láz régen is volt. A doktor úr egyetértett, a különbséget viszont máshova tette, és a saját példáján mondta el, mert ő maga is volt ebben a függőségben.

Korábban ezt könnyű volt kezelni: annyi pénzt vittél magaddal, amennyit vittél, azt elvásároltad, és kész. Nem azért álltál le, mert erős voltál, hanem mert elfogyott. Ma a kártyán ott van minden pénzed, és a vásárlás a kanapéról, éjjel is egy mozdulat.

Jött is rá a kézenfekvő ötletem: állítsunk be magunknak limitet. Erre a doktor úr egyetlen kérdéssel válaszolt, és ez a beszélgetés legélesebb mondata: és mennyi idő múlva fogod azt a limitet kikapcsolni?

Itt értettem meg, miről van szó. A régi fék nem bennünk volt, hanem a pénztárcában, és éppen ezért működött. Amit magunkra szabunk, és bármikor ki is tudunk kapcsolni, az nem fék, hanem jó szándék.

 

Hogyan fékezhetjük magunkat természetesen?

A doktor úr megoldása az, hogy meg kell törni a ciklust. Amikor jön a késztetés, ne nyúlj a telefonhoz, ne rendelj, ne lépj be az alkalmazásba, hanem bámulj egy percig egy pontot a környezetedben. Szerinte ettől a szervezet kicsit lenyugszik, mert a vágyat gyakran összekeverjük az örömmel.

Ezt az adásban nyíltan megkérdőjeleztem: aki fel van ajzva, attól nem tudod elvenni a telefont. A doktor úr annyit mondott, hogy próbáljam meg, aztán maga lépett tovább: ha ez nem megy, mert a függőség már annyira erős, akkor nem marad más, törölni kell az alkalmazást. Ha meg akarod menteni magad, azt törölni kell.

A kutatás itt mind a kettőnknek ad valamit. Ha az akarás jelzésre kapcsol be, akkor mind a két ötlet a jó helyre céloz: az egyperces megállás a jelzés és a mozdulat közé áll be, a törlés magát a jelzést veszi el. Ugyanez a forrás viszont nagynak és robusztusnak nevezi az akarás rendszerét, tehát egy perc első lépés, nem megoldás.

 

A vásárlási láz akkor szenvedélybetegség?

Azt kérdeztem, kimondható-e, hogy ez egy szenvedélybetegség. A doktor úr válasza határozott igen volt.

A nemzetközi osztályozás itt óvatosabb. A kényszeres vásárlás az ICD-11-ben nem önálló diagnózis, hanem az egyéb meghatározott impulzuskontroll-zavarok példájaként szerepel, a 6C7Y kód alatt, saját kritériumok nélkül. Ezt egy 2023-as rendszerezett áttekintés írja le (Müller és munkatársai, Journal of Behavioral Addictions), és azt is, hogy a szakmában vita van arról, impulzuskontroll-zavarról vagy viselkedési függőségről van-e szó. Vagyis a jelenség valódi, a neve még vita tárgya: abból, hogy valaki ráismer magára, nem diagnózis következik, hanem egy ok arra, hogy odanézzen.

Az alkoholnál hangzott el a beszélgetés egyik legemberibb mondata. A doktor úr szerint aki tudja magáról, hogy alkoholista, és egy társaságban kimondja, hogy egy pohárral sem kér, annál ezt tiszteletben kell tartani, mert nála nincs olyan, hogy egy. Az ICD-11 ehhez a kontroll elvesztését, az ivás egyre nagyobb elsőbbségét és a károk ellenére való folytatást is odateszi.

A visszaesésről a doktor úr azt mondta, hogy akinek drogfüggősége volt, annál az erős fájdalomcsillapítók ugyanazt a hatást váltják ki, mint maga a szer. Ezért akinek ilyen előzménye van, annak a fájdalomcsillapításról a kezelőorvosával kell előre megállapodnia, nem a beavatkozás közben.

A gyerekekig is eljutottunk, és itt mondta a legaggasztóbbat: hogy a gyerekeinket mi magunk toljuk a dopamin felé.

Elfogyott a tíz perc, és a beszélgetésnek nem lett vége. Ott tartottunk, hogy a dopamintermelést vissza kell szorítani, és annál a szónál, ami menet közben született rá: dopamindetoxikálás. A műsorban folytatjuk.

Egy dolog viszont nem a folytatáson múlik. Vedd elő azt, amit utoljára megrendeltél, és nézd meg, mikor használtad utoljára. Ha nem jut eszedbe, akkor nem a holmi kellett.

Erről a témáról Dr. Mórik Gyulával a Csak10Perc rovatban is beszélgettünk, az adás fent meghallgatható.